Üdvözöljük az Erdélyi Riport honlapján!
Tartalomjegyzék
Aktuális lapszám
Impresszum
Archívum
Előfizetés

Jegyzetváltó
Demény Péter







Zsigmond Adél

Tárcaregények
Szilágyi Aladár:
A Verita vándorai

Hetente friss epizódokkal!

Fábián Sándor:
Doktor Danyek


Szilágyi Aladár: Legényregény

A hét karikatúrája
A hét karikatúrája

Trafic.ro



II. évfolyam 42. szám

LAPZÁRTA


A kicsit jobbra szavaztunk

Én még emlékszem azokra az időkre, amikor a hivatalos jelentések szerint kilencvenkilenc százalékban a Ceauşescu diktatúrájára szavazott az ország. A hideg lakásoknak, az örökös áramkorlátozásnak, az alapvető élelmiszer- és gyógyszerhiánynak, a teljes jogfosztottságnak, a pártnómenklatúra és a szekuritáte korlátlan hatalmának, a kilátástalanságnak akkor nem volt alternatívája. Szavaztunk hát félelemből, kényszeredetten!
Most olyan alkotmányos állampolgári többletjogok biztosítására kellett igent vagy nemet mondani, mint a magántulajdon védelme, a végrehajtó hatalom korlátozása, az igazságszolgáltatás procedúrájának javítása, a kötelező katonai szolgálat eltörlése, az anyanyelv használata az igazságszolgáltatásban, a felekezeti iskolák elismerése... A régi rendszerben áhított európai jogokra kellett volna voksolnunk. Ennek ellenére csak kínkeservesen jött össze a népszavazás érvényességéhez szükséges szavazatszám.
Egyes elemzők szerint a politikai elit ellen tüntettek a távolmaradók. A választók nem hisznek, nem bíznak abban, hogy sorsukat maguk irányíthatják, hogy szavazatukkal képesek befolyásolni életkörülményeiket. A szkeptikus átlagember úgy gondolja: attól, hogy szavazni megy, nem lesz több pénz a borítékban és a folyamatos áremelkedést sem tudja megakadályozni. Úgy érzi, személy szerint semmit sem kapott a politikusoktól, akikről ráadásul egyfolytában azt hallani, hogy egyebet sem tesznek, csak lopnak, csalnak, hazudnak. Akkor meg minek a színjáték a választófülkében?
Valószínűleg a legtöbben ebben a leegyszerűsített összefüggésben értelmezték a népszavazást. Ők azok, akik akkor sem lennének hajlandók vállalni a döntés felelősségét, ha minden rendben lenne. Gondoljunk csak a konszolidált demokráciában, jóléti társadalomban élő nyugati választókra. Ők sem tolongnak sokkal többen az urnák előtt, ha dönteniük kell. De ne menjünk túlságosan messzire, az Európai Unióhoz csatlakozó országokban az integrációt szentesítő népszavazásokon sem volt egetverően magas a részvételi arány. Magyarországon az ötven százalékot sem érte el.
Ilyen tökéletlen a demokrácia, mondhatnánk ezek után belenyugvóan: vannak, akik aktívan élik meg állampolgári szerepüket és vannak, akik önként átengedik a döntés jogát másoknak. Ott, ahol a jó és a jobb között választ a polgár, nincs is igazi társadalmi tétje ennek a jelenségnek. Nem így nálunk, ahol a demokratikus átalakulások még távolról sem zajlottak le, ahol jellemző a közgondolkodásra, hogy a lakosság több mint nyolcvan százaléka keménykezű vezetőt szeretne az ország élére, húsz százaléka pedig katonai diktatúra bevezetését is támogatná. Ahol a románok nyolcvanegy százaléka úgy véli, hogy a magyaroknak, a magyar többségű településeken is, csakis a román nyelvet kellene használniuk a hivatali ügyintézés során és huszonhat százalékuk jobbnak tartaná, ha a magyarok mindörökre elhagynák az országot. Ahol csupán tíz százalékuk értene egyet azzal, hogy a magyarlakta megyék szélesebb körű autonómiát élvezzenek. Ahol a lakosság húsz százaléka szavazna a Nagy-Románia Pártra, elnökválasztáson pedig huszonhat százalékos lenne Vadim Tudor támogatottsága, ugyanakkor Markó Béla iránt a lakosság több mint hatvan százaléka bizalmatlan. (Az adatok a Gallup Intézet és az IPP által múlt héten bemutatott felmérésből származnak.)
Számunkra, a hazai magyarság számára, a jogegyenlőség esélye nem választható külön a romániai demokrácia esélyétől. Ezért mi magyarok nem engedhetjük meg magunknak a passzivitást, akkor sem, ha a rossz és a kevésbé rossz közötti alternatíva a tét. A kevésbé rossz alkotmány, amely evidens módon többlet-jogokat biztosít számunkra, jobb, mint a régi, rosszabb változat. Ilyen egyszerű filozófia mentén dönthettünk volna, ha nem jelenik meg a sokak megtévesztésére alkalmas „mindent vagy semmit” elve, amely a kaszinókban hatalmas nyereséggel kecsegtethet ugyan, de a politikában esélytelen. Az előbb sorolt adatokkal jellemezhető romániai viszonyok között pedig egyenesen abszurd ötlet. Bizonyára a távolmaradásra vagy a nem-szavazatra buzdító Tőkés-irányzat képviselői is tudták ezt. Akkor miért csinálták? – kérdezheti a politikát gyanútlanul szemlélő választópolgár. Logikus érvek hiányában csak egyetlen válasz kínálkozik: a radikális retorikát a „minél rosszabb, annál jobb” állapot legitimálja.
Ismerve az igen-szavazatok arányát, kimondható, hogy a többség akkor is a jobbat választja, ha az csak kicsit jobb, így hát az effajta legitimáció a továbbiakban már nem lehet hivatkozási alap.

Stanik István


ERDÉLYI TÜKÖR


Összefogás a templomért, a jövőért

Nem elég az építkezéshez az erős kő, a jól kiégett tégla, nem elég az álmodni tudó építész, az erős kéz. Építkezni csupán összefogással lehet – hangsúlyozta ünnepi beszédében Markó Béla, az RMDSZ elnöke a csíkszeredai Millenniumi római katolikus templom felszentelési ünnepségén. A Makovecz Imre érdemes építész által tervezett új templomot mintegy kétezer hívő és számos egyházi méltóság jelenlétében Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek szentelte fel múlt szombaton. Az eseményen a magyar és a román kormány képviseletében jelen volt és beszédet mondott Szabó Vilmos, a magyar Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, illetve Valer Dorneanu, a román képviselőház elnöke.
Az ünnepi szentmise keretében Jakubinyi György köszönetet mondott a két kormánynak és az RMDSZ-nek a templom felépítésében nyújtott jelentős anyagi támogatásért. A templom felépítését az RMDSZ közbenjárására a román kormány négymilliárd lejjel támogatta. Az új, tágasabb kegyhely létrehozása érdekében kifejtett közösségi erőfeszítéseket méltatva az RMDSZ elnöke úgy vélte: a templom felépítése az egyik legszebb székely hagyomány, a kaláka továbbélését bizonyítja. Székelyföld közösségeit mindig is a hit, a remény és – mindenek előtt – az összefogás jellemezte. A kaláka nagy tanulsága: összefogás nélkül nem csak erős templomot, de jövőt sem lehet építeni – hangsúlyozta Markó Béla. A templom közösségformáló, közösségéltető szerepéről szólva így fogalmazott: ha egy közösségnek van temploma, akkor otthona is van. Szabó Vilmos úgy vélte, a templomépítés nem csak a közösség szülőföldön való megmaradását, hanem a jövőbe vetett hitét is jelképezi. A politikai államtitkár elmondta: a magyar kormány továbbra is kiemelt feladatának tekinti a megmaradás feltételeinek biztosítását a szülőföldön, így a jövőben is hangsúlyosan támogatni kívánja a magyar történelmi egyházak közösségmegtartó tevékenységét.

Magyar helységnév a vasútállomásokon

A Román Állami Vasutak igazgatóságának közlése szerint – a terveknek megfelelően – eddig 31 vasútállomáson helyezték ki a magyar nyelvű helységnévtáblákat, ezek: Nagyvárad, Bihar, Paptamási, Biharfélegyháza, Bihardiószeg, Nagykágya, Székelyhíd, Érselénd, Érsemjén, Érmihályfalva, Érkörtvélyes, Reszege, Szaniszló, Nagykároly, Domahida, Kismajtény, Szatmárzsadány, Szatmárnémeti, Batiz, Mikola, Kökényesd, Halmi, Marosújlak, Magyaró, Marosvécs, Régen, Körtvélyfája, Gernyeszeg, Sáromberke, Marosvásárhely, Csíkszereda. Az intézkedés a közigazgatási törvény értelmében azokat a településeket érinti, ahol valamely nemzeti kisebbséghez tartozó lakosság aránya meghaladja a 20 százalékot.

Megóvták az MVSZ népszavazási kezdeményezését

Egy nappal a fellebbezési határidő lejárta előtt megóvták a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett és az Országos Választási Bizottság által határozattal jóváhagyott népszavazást a kettős állampolgárságról. Az óvást benyújtó magánszemély nevét, illetve az óvás tartalmát a törvény védi. Az indítvány a magyar alkotmánybíróság elé került. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke levélben fordult az alkotmánybíróság elnökéhez, soron kívüli eljárást kérve. A világszövetség továbbra is október 23-án szeretné elindítani a kettős állampolgárságról való népszavazást támogató aláírások gyűjtését.

Újabb 21 egyházi ingatlanról döntöttek

Október 10-én ismét ülésezett az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkező kormánybizottság. Az ülés eredményeképpen a 31 elfogadott határozatból 21 a magyar történelmi egyházakra vonatkozik. Ezek értelmében a visszaszolgáltatásra váró ingatlanok száma a következőképpen oszlik meg a magyar történelmi egyházak között: a Kolozsvári Unitárius Püspökség tulajdonába négy, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába három, az Erdélyi Református Egyház tulajdonába három, a Váradi Katolikus Püspökség tulajdonába öt, a Királyhágómelléki Református Püspökség tulajdonába három, a Temesvári Katolikus Püspökség tulajdonába három ingatlan kerül vissza.

Rejtett munkanélküliség Romániában

Az aktív lakosság közel egynegyede feketén dolgozik Romániában – fogalmazta meg múlt heti bukaresti látogatása során Odile Quintin, az Európa Bizottság szociális és munkaügyi főigazgatóságának vezetője. Quintin rámutatott, hogy a hivatalos adatok szerint ugyan alig 7 százalékos a munkanélküliek aránya, de a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya eléri a 40 százalékot, a lakosság 25 százaléka pedig feketén dolgozik – s mindez rejtett munkanélküliségre utal. Odile Quintin asszony a romák hátrányos megkülönböztetésére is kitért. Mint mondta, a diszkrimináció visszaszorításáért történtek lépések, de arra kell törekedni, hogy „a roma lakosság számára is szavatolt legyen a jogegyenlőség”. Az EB-tisztségviselő szerint ugyanakkor Romániának további erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy megfelelően hasznosítani tudja a rendelkezésére álló EU-alapokat.

Földrajzi világatlasz románul

A magyarországi Cartographia Kiadó megkezdte egyik legsikeresebb ismeretterjesztő kiadványa, az olvasók körében igen népszerű Földrajzi világatlasz határokon túli, idegen nyelvű változatainak kiadását. Elsőként a román Világatlasz jelent meg a napokban ötezer példányban. A 250 oldalas kötetben a gazdag földrajzi és politikai térképállományt számos csillagászati adat és űrfelvétel egészíti ki. A kiadványt a Cartographia sepsiszentgyörgyi székhelyű román leányvállalata terjeszti, mely több mint ötéves fennállása alatt már számos oktatási és idegenforgalmi atlaszt juttatott el Romániába.

Októbertől magasabb tanári fizetések

Október elsejétől 9 százalékkal emeli meg a tanárok bérét a tanügyminisztérium. Alexandru Athanasiunak, az oktatásügyi tárca vezetőjének közlése szerint az intézkedés az állami alkalmazottak fizetését szabályozó sürgősségi kormányrendeletet jóváhagyó törvény alapján valósulhat meg. Ennek értelmében a tanügyi fizetéseket idén másodszor októberben emelik, az első általános béremelés februárban volt, akkortól 6 százalékkal kaphatnak többet havonta az oktatók.

Nemzetközi díjat neveztek el Horn Gyuláról

Az Észak-rajna-vesztfáliai Külpolitikai Társaság szerdán Dortmundban a Népek Közötti Megértés díját adományozta Horn Gyula volt kormányfőnek. A most alapított nemzetközi díj ezentúl Horn Gyula nevét viseli. Az indoklás szerint így kívánnak köszönetet mondani az egységes Európa megteremtéséért, az európai politikai kultúra, a népek közötti megértés, a humanizmus és a tolerancia érdekében kifejtett tevékenységéért. Horn Gyula nevével összekapcsolódik a határok megnyitása, az NDK-menekültek kiengedése és ezzel összefüggésben a fal összeomlása. A díj segíti a nemzetközi párbeszédet az emberek, a nemzetek, a vallások és kultúrák között. Horn Gyula megfelelő pillanatban cselekedett, és ezzel maga is az európai történelem alakítójává vált.

Újjáalakul a Székelyföldi Egyeztető Tanács

Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete Területi Küldöttek Tanácsa (TKT) 2003. október 17-én megtartott ülésén Ráduly Róbert területi elnök beszámolt a megyei egyeztetésekről, a másik két területi szervezet és a PSD-RMDSZ protokollum vonatkozásában. A küldöttek elfogadták a csíki szervezetet az elkövetkező két évben képviselő csoport összetételét és annak működési szabályait. A tárgyaló csoport titkos szavazással megbízott tagjai Borboly Csaba, Hajdú Áron, Kelemen Hunor, Ráduly Róbert és Zsombori Vilmos. A Székely Nemzeti Tanácsal kapcsolatban a hozzászólók többsége a párbeszéd, az RMDSZ-en belül közös gondolkodás szükségességét, mint egyedüli lehetőséget fogalmazták meg. Hangsúlyozták, hogy mindeddig egyedül a csíki területi szervezet maradt egységes és ezt így meg kell tartani. A Csíki Területi Szervezet a Területi Egyeztető Tanács elnökének kezdeményezésére állásfoglalást fogadott el a Székely Nemzeti Tanács tevékenységével kapcsolatos hatósági túlkapásokról. A TKT külön határozatával elfogadta, hogy kezdeményezi a Székelyföldi Egyeztető Tanács újjáalakítását, így mindazok részére, akik a székelyföldi autonómiakoncepció kidolgozási folyamatában részt kívánnak venni, esetleg azt segíteni kívánják, megteremtődne a lehetőség, hogy azt RMDSZ-en belül megtehessék. Az újjáalakítandó testületben a csíki szervezetet képviseli: Becze István, Hajdú Áron, Kovács Csaba, Veress Dávid, Zsombori Vilmos, illetve a TKT Állandó Bizottság és a területi Ügyvezető Elnökség 1-1 képviselője. A TKT minden kérdésben egységesen, ellenszavazat és tartózkodás nélkül szavazott.

A PNL nyomozna az autonómia-kezdeményezők ellen

A Nemzeti Liberális Párt (PNL) felkérte a főügyészséget, indítson nyomozást azok ellen, akik „felelőssé tehetők egyes román régiók autonóm területekké nyilvánítása miatt” – áll a párt szóvivője, Eugen Nicolaescu által aláírt közleményben. A liberális alakulat dokumentuma szerint az etnikai alapú autonómia ötlete „veszélyes és haszontalan”, megmérgezi a román társadalom közhangulatát, és etnikai hovatartozástól függetlenül sokkolja, felháborítja a közvéleményt

A diszkriminációellenes tanács vizsgálja Fodor Imre bekísérését

Saját hatáskörben indított vizsgálatot az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács a Székely Nemzeti Tanács rendőrségre bekísért kezdeményezőinek ügyében. Cristian Jura, a bukaresti intézmény vezetője valószínűnek tartotta, hogy hamarosan kivizsgálócsoportot küld Maros megyébe. Az ügy megnyitásától számítva legtöbb 45 munkanapon belül le kell zárniuk a vizsgálatot, és meg kell fogalmazniuk a következtetéseket. A SZNT több kezdeményezőjét azt követően kísérték be és faggatták a rendőrségen, hogy a székelyföldi autonómiát hirdető plakátokat szállítottak vagy ragasztottak ki Maros és Hargita megyei településeken. Dan Petru marosvásárhelyi táblabírósági főügyész a sajtónak kijelentette, Fodor Imrét, Tőkés Andrást, Andrássy Árpádot és társaikat az alkotmányos rend megbontásával gyanúsítják, ezért öttől 15 évig terjedő börtönbüntetést szabhat ki rájuk a bíróság. Határozottan kiállt a meghurcoltak és a jogállamiság mellett Markó Béla szövetségi elnök, Smaranda Enache a Pro Europa Liga társelnöke és Gabriel Andreescu, a Helsinki Bizottság elnöke. Andreescu közleményben jelentette ki: a modern Romániában, első ízben támadták meg a hatóságok a szabad egyesülés jogát. A neves emberjogi aktivista úgy véli, etnikai alapú diszkrimináció történt, amely ellen az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnak megkeresés nélkül, hivatalból is vizsgálatot kell indítania.

A kiegyezés csak a szülőföldön lehetséges

Kiegyezés, közmegegyezés, nemzeti minimum a Kárpát-medencében címmel rendezett emlékülést az RMDSZ Bihar megyei szervezete Deák Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmával. Az Ady Endre Líceum zsúfolásig telt dísztermében Aczél Endre magyarországi újságíró, televíziós személyiség vezette a beszélgetést, amelynek résztvevői Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Történettudományi Intézet igazgatója, Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, Józsa László, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Markó Béla szövetségi elnök voltak. Az emlékezés „a haza bölcsére” jó alkalom volt, hogy a résztvevők értekezzenek a néha vitatott, néha magasztalt Deákról és egyben beszélgessenek a ki- és megegyezés, a kompromisszum szükségszerűségéről, lehetőségeiről.
Glatz Ferenc úgy vélte, hogy a ’48-as forradalmat nem csak az osztrákok és a magyarok, a románok és magyarok közötti konfliktus, hanem a parlamentáris demokrácia hívei és a demokrácia ellenzői közötti konfliktus is jellemezte. Deák a parlamentáris demokrácia elkötelezettje volt, ő tekinthető a mai politikai rendszer megalapozójának. Az MTA volt elnöke rámutatott: Deák példája azt bizonyítja, hogy a nemzet sikeressége nagy mértékben függ politikusainak döntéseitől. A nemzet nem csak nyerhet, veszíthet is a változások során, és ennek felelőssége nem csak a politikusokra, de a civil szervezetekre, az egyházi vezetőkre is hárul. Glatz Ferenc a napi politikáról szólva hangsúlyozta: „Itt kell megegyezni, hiába hiszik egyesek, hogy a magyar kisebbség miatt felfordulás lesz az Európai Parlamentben”.
A kiegyezésről szólva Szabó Vilmos kifejtette: a magyarországi rendszerváltás társadalmi és politikai megegyezéssel jött létre, ami a politikai elit érdeme volt. A politikai államtitkár szerint a mai magyar politikát is a konszenzus keresése kellene jellemezze, a határon túli magyarság és a szomszédos országok viszonylatában is. „Ha nem lesz magyar-magyar, magyar-román kiegyezés, európai segítség sem lesz” – mondta Szabó.
„Deák Ferenc elsősorban nem a forradalom, hanem a józan ész híve volt” . Ezt Dávid Ibolya mondta, és hozzáfűzte: „Deák olyan forradalom vezetője volt, amelyben nem volt hadsereg, és nem voltak vesztesek. Deák az átalakulás forradalmát vitte győzelemre”. Az MDF elnöke szerint Deák Ferencet kiváló realitás-érzéke, kivételes morális és szellemi háttere tette a magyar politika egyik kiemelkedő személyiségévé.
Józsa László, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselője szerint a kisebbségi politizálásban a kompromisszum parancsolat, ugyanis a mindennapok számosabbak, mint a forradalmi pillanatok. A VMNT elnöke úgy vélte, a kisebbségi politikusnak Deákhoz kell mérnie magát.
Markó Béla kifejtette, hogy bár a kiegyezésre többnyire szerény szégyenkezéssel tekint a magyar társadalom, azonban az ennek eredményeként beindult gazdasági fellendülés, a gyors polgárosodás azt bizonyítja, hogy a kiegyezés a legjobb megoldásnak bizonyult. A szövetségi elnök párhuzamot vonva a jelenlegi erdélyi politika állapotával, úgy vélte, „ma nemcsak a román és magyar közösség között, hanem mindenekelőtt a magyarok és magyarok között szükséges a kiegyezés”. Markó hangsúlyozta: ha nem sikerül önmagunkkal kiegyeznünk, akkor másokkal sem sikerülhet megegyezésre jutni. Deák példája számunkra azt üzeni, hogy az együtt élő nemzetiségek közötti kiegyezésnek itt a szülőföldön kell megszületni, Európa ebben nem segíthet. Azonban – mutatott rá a szövetségi elnök – „ha egy közösség nem tud megegyezni saját sorain belül, hogyan tudna a többségi románsággal? Aki azt hiszi, hogy az európai fórumon meg fogják határozni a kiegyezés feltételeit, az nem csak téved, de ámítja, becsapja nemzettársait”.

Hírösszefoglalónk az MTI, a Mediafax, a Transindex, a Krónika és az RMDSZ tájékoztató alapján készült.


AKTUÁLIS


Két fél kell a tárgyaláshoz

A Székelyföldön a helyi RMDSZ-szervezeteknek javítaniuk kell az önkormányzatok ellenőrzését, a Kovászna megyei prefektust várhatóan beperelik az önkormányzati kezdeményezések folyamatos megakadályozásáért. Takács Csaba ügyvezető elnök az RMDSZ és a tagság kapcsolatáról, a Szövetség ellenében szervezkedő alakulatokkal való párbeszéd lehetetlenségéről nyilatkozott Domokos Péternek.

Ön részt vett a székelyföldi beszámoló gyűléseken. Hogyan minősíti a kelet-erdélyi RMDSZ-szervezetek munkáját?

Az eredmények minősítik, s ezeket a közösség elvárásai meg a lehetőségek összefüggésében kell vizsgálni. Nemcsak a lakosságnak, hanem az RMDSZ-nek mint érdekvédelmi szövetségnek, az országos vezetőségnek is vannak elvárásai a helyi szervezetekkel szemben, és viszont. Ez a kölcsönösség tapasztalható az országos vezetőség és a székelyföldi szervezeteink esetében is. Itt azonban mások az elvárások, mint a szórványban. Gyakorlatilag többségben vagyunk a döntéseket meghozó önkormányzatokban, polgármestereink vannak, akik felelnek a törvények végrehajtásáért, a lehetőségek kihasználásáért, a közjó szolgálatáért, a hatékony gazdálkodásért. A Székelyföldön nincsenek annyira kitéve a többségi románság akadékoskodásainak, élhetnek az autonóm intézkedés törvény adta lehetőségével. Más kérdés, hogy például Háromszéken a prefektus minden RMDSZ-es önkormányzati kezdeményezést ellehetetlenít, megtámad, mégis nagyobb a mozgástér itt, mint más megyékben. A Székelyföldön sajátos kérdésként merül fel az is, hogy helyi szervezeteink hogyan tudnak együttműködni az önkormányzatokkal: a fontos kérdéseket nem mindig vitatják meg előzetesen a szervezetekben. A Székelyföldön gyakoribb jelenség, hogy egyesek számára a Szövetség csak a választások időszakában bír jelentőséggel. Néhány tanácsban az RMDSZ-listán megválasztottak azzal „jeleskednek”, hogy a Szövetség országos testületeinek vagy helyi szervezeteinek döntései ellen fogalmaznak meg állásfoglalásokat, s ezzel akadályozzák az önkormányzatok munkáját. Ez a rossz példa is Sepsiszentgyörgyön tapasztalható, akárcsak a prefektus esete. Az ilyen tehetetlen önkormányzatok nagy károkat okoznak az ott élőknek és az RMDSZ-nek is. E tanácsosok ténykedése azt az üzenetet közvetíti, hogy a sikerek egyéniek vagy más folyamatok következményei, a kudarcok viszont a Szövetség számlájára írandók. A jövőre vonatkozóan abban látom a megoldást, hogy olyan emberekre bízzuk az önkormányzati feladatokat, akik jóban-rosszban vállalják az RMDSZ-t, felelősséget éreznek mind a választók, mind a Szövetség iránt, amelynek listáin megválasztották őket.

Milyen lépéseket szándékoznak tenni Kovászna megye prefektusa ellen?

A szövetségi vezetés támogatja azt az álláspontot, melyet a helyi szervezet alakított ki a prefektussal kapcsolatban. Mint ismeretes, a decentralizációt és az önkormányzati jogokat biztosító törvények Romániában még messze állnak az európai keretek kiteljesítésétől. De még ez a szűk keret is túl tág ennek a prefektusnak a szubszidiaritást, az önkormányzatiságot, a civil kezdeményezéseket engedélyező törvényekhez képest. Nem valószínű, hogy le fogják váltani, pedig miatta Kovászna megye fejlesztési programoktól, európai integrációs támogatásoktól esik el. Valószínűleg bírósági úton kell fellépnünk ellene.

A Kovászna Megyei Kis- és Középvállalkozók Szövetsége (Asimcov) nyílt levélben jelezte, hogy többek között az RMDSZ-szel is elégedetlen, az újabb megszorítások, az új adórendszer bevezetése miatt. Szerintük a Szövetség többet tehetne a vállalkozókért a törvényhozásban. Hogyan oldódott meg a panaszlevél kiváltotta helyzet?

Nem tudom, létezik-e ilyen helyzet. A levélben foglaltak megoldása a román gazdasági élet alakulásában rejlik. Egy etnikai alapon szerveződő érdekvédelmi szervezet nem tudja teljes egészében megoldani azt, amit a kormányok 14 év alatt nem tettek meg. Meg tudtuk akadályozni sok rossz intézkedés meghozatalát, küzdöttünk és küzdünk a vállalkozói szférát segítő törvényekért, jogszabályokért, a vállalkozóbarát környezet megteremtéséért, befektetőket igyekszünk irányítani a Székelyföldre, méltányos közteherviselést szorgalmazunk a versenyszférában.

Folyik-e párbeszéd a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének képviselőivel? Lehet-e tárgyalópartnere az SZNT, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Szövetség az RMDSZ-nek?

Nem tudom, mit ért Ön párbeszéden. Egyáltalán, testülettel nem lehet párbeszédet folytatni, csak annak tagjaival. A tagok pedig túlnyomó többségben RMDSZ-tisztségviselők és -tagok, legalábbis egyelőre. Az illetők hol az asztal egyik oldalán, hol a másikon ülnek, nem tudjuk, mikor milyen minőségükben nyilatkoznak. Ez a kérdés így megoldhatatlan. Nem tisztességes magatartás ez a több ló, több nyereg, egy fenék helyzet.
A tárgyalás mindig legalább két felet feltételez, és annak ismeretét, hogy a másik fél miről akar tárgyalni. Az sem mellékes, hogy kit képvisel az esetleges partner. Ha az erdélyi magyarság nevében és érdekében akar megszólalni, akkor meg kell kérdeznem: Ennek a kezdeményezésnek hol vannak a gyökerei? Itthon vagy Magyarországon? Az eddig megismert tények szerint a romániai magyarság megosztása nem lehet romániai magyar érdek. Még akkor sem, ha a legnemesebb és leghangzatosabb eszmék meghirdetésével történik.
Tisztelettel kérem, miután a múlt században kétszer sorsdöntően becsapták az erdélyi magyarokat, de tisztességesen talpon maradtunk, a huszonegyedik század elején ne kísérletezzenek velünk. Az RMDSZ ezt nem fogadja el sem a románoktól, sem a nemzetféltő magyaroktól.

Van-e az RMDSZ-nek stratégiája az arculatjavításra az erdélyi magyar közösségen belül? Egyáltalán érzékelhető tényleges eltávolodás a Szövetség és a tagság között?

Amint az Ön kérdéséből is kiderül, ezen a területen van javítanivaló. A romániai politikai élet szereplői egy adott térben fejtik ki tevékenységüket, próbálják megvalósítani céljaikat. Ebben az országban rossz a közérzet, rosszak a szociális és gazdasági körülmények, újra és újra fellángol a román nacionalizmus, mint legutóbb is az aradi Szabadság szobor visszaállítása kapcsán. Az emberek jogosan elégedetlenek mindennapi életükkel, a távlatokkal.
A romániai magyarság RMDSZ iránti bizalmát az alapozhatja meg továbbra is, hogy ebben a romániai és geopolitikai helyzetben tisztességesen végzi munkáját, nem csapja be az embereket. Bármennyire is rosszallják ezt egyesek, el kell mondanunk, hogy az RMDSZ-nek például sikerült jogszabályt elfogadtatnia nemzeti színeink szabad használatáról, több tucat egyházi ingatlan már visszakerült jogos tulajdonosához, mert az RMDSZ elfogadtatta a törvényi szabályozást, s el tudtuk hárítani az akadályokat a Sapientia Egyetem beindítása, a kedvezménytörvény romániai alkalmazása elől. A mostani alkotmánymódosító törvénybe hét olyan javaslatunk került be, amelyről 1991-ben hallani sem akart az akkori parlament. A közeljövőben valóság lesz, nem pedig 2015 utánra tervezett álom az észak-erdélyi autópálya, amelyhez néhány tíz kilométeres bekötőúttal kapcsolódnak majd a székelyföldi települések. Ezekről beszélni kell, nem öncélú sikerpropaganda céljából, hanem azért, hogy tájékozottak legyenek az emberek, hogy higgyék, tudják: szükség van egy erős, egységes érdekvédelmi szervezetre a további célok eléréséért. Az RMDSZ önmagában nem cél, hanem eszköz azok számára, akiket képvisel.
Akik elfordultak az RMDSZ-től, azok azt állítják, hogy a tagság eltávolodott, és nem győzik ezt sulykolni a szószékről, a mikrofon mellől, az írott és elektronikus médiában, hiszen az eltávolodottaknak ahhoz, hogy tömegtámogatásra tegyenek szert, szükségük van a tagság eltávolítására az RMDSZ-től. Ennek az eltávolítási stratégiának része az alkotmánymódosító törvény megszavazása elleni állásfoglalás is. A cél, hogy az emberek ne hallgassanak az RMDSZ-re.

Az arculatjavításban a helyi sajtónak is szerepe van. Milyennek minősíti az érdekvédelmi szervezet kapcsolatát az erdélyi megyei napilapokkal?

Általában azt mondják, hogy egy politikai szervezetnek akkor jó a kapcsolata a sajtóval, ha az jót ír róla. Én ezt nem tartom igaznak. Akkor nevezem jónak ezt a kapcsolatot, ha a szervezet továbbítja a sajtónak a közérdekű információkat, lehetőséget ad neki, hogy tájékoztassa a közvéleményt, a sajtó pedig tényeken alapuló kommentárokat közöl, és lehetőséget nyújt arra, hogy a politikum, a közélet szereplői kifejthessék véleményüket. Az már az olvasón múlik, hogy milyen saját véleményt alakít ki. Én ezeket a játékszabályokat elfogadom, igyekszem tisztességesen betartani, és ezt várom el a területi szervezeteinktől is, hiszen az ő feladatuk ennek a partnerségnek a kialakítása, fenntartása a megyei lapokkal.
Ha megfelel az igazságnak, hogy az RMDSZ rosszul járt el valamiben, és ezért bírálják, az természetes. A sajtónak kötelessége az igazságot megírni, ha jó az, ha rossz. Az már vitatható, hogy hiteles-e az az újság, amely igazat ír ugyan, de csak a rosszat, és bár az eredmények is igazak, azokról hallgat. A valótlanság közlése, az igaztalan állítások, a hazugság emberként és nem politikusként teszik próbára a tűrőképességemet. Szerintem az RMDSZ nem tud változtatni a céltudatos lejáratási kampányon. Az ilyen próbálkozások ellenszere csak a hiteles tájékoztatás, a valós tények megismertetése lehet, a jobb kommunikáció, hiszen a romániai magyar sajtóban van.

HELYZETKÉP


Bíró Béla
Autonómia: a pillanat esélyei

A Gross-jelentés óta a területi autonómia hívei nem csupán a nyugat-európai példákra hivatkozhatnak, de olyan elvi jellegű dokumentumra is, mely az autonómiákat a kisebbségi kérdés rendezésének mintaszerű megoldásaként emlegeti. A román hatalom pedig aligha érvelhet már azzal, hogy az autonómiák nem egyeztethetőek össze az európai normákkal, hogy ún. etnikai alapú autonómiák Európában nem is fordulnak elő, hogy ezek az állam egységét fenyegetik stb. stb.
S amikor az autonómiákkal szemben a román Alkotmány első cikkelyére hivatkoznak is, kockázatos dolgot cselekszenek. Fölhívják a Nyugat figyelmét az éppen módosítás alatt álló román Alkotmány egy olyan kitételére, mely európai nézőpontból valóban elfogadhatatlan, mely a Romániában élő nem-román közösségeket egyoldalúan diszkriminálja, hiszen explicit módon kirekeszti őket a – Nyugaton politikai és nem kulturális közösségként értelmezett – nemzetből. Az „érv” a nyugati megfigyelőket arra figyelmeztetheti, hogy ez a cikkely bizony nem puszta szóvirág, nem a hagyományokhoz való ragaszkodás ártatlan megnyilvánulása (melyet a Nyugat figyelmen kívül hagyhat), hanem a kisebbségek elnyomásának kőkemény eszköze.
Akkor, amikor a rendőrség és az ügyészség a Székely Nemzeti Tanácsok kezdeményezőit zaklatja, amikor ezeket az embereket hivatalos személyek 5-től 15 évig terjedő börtönbüntetéssel fenyegetik meg, Románia újfent kockázatos útra lép. Az elmúlt években az RMDSZ és a kormánypárt jobbára eredményes, látványos sikerekkel is járó együttműködésének köszönhetően a hatalom birtokosainak sikerült elterelniük a figyelmet a román jogrend antidemokratikus vonásairól, a számos – továbbra is érvényben lévő – kisebbségellenes intézkedésről. Arról a tényről, hogy a székely megyékben a helyi tanácsok működését a jobbára etnikai szempontokat és nem az adott területen együtt élő magyarok és románok közös érdekeit szem előtt tartó kormánymegbízottak (prefektusok) bénítják meg. Ezekben a megyékben az úgynevezett államérdeket (melyet a prefektúrák vezetői az érvényes nemzeti doktrína jegyében a helyi román kisebbség érdekeivel azonosítanak) és a helyi többség érdekeit (melyeket viszont államelleneseknek mutatnak be) szisztematikusan szembeállítják egymással. A prefektúrák és a helyi tanácsok közti háborúskodások következtében a székely megyék gyakorlatilag nem juthattak európai uniós alapokhoz. Ami természetesen a románokat és a magyarokat egyaránt sújtja.
Hogy a hatóságok mostani intézkedései a jogállamiság és a diszkriminációmentesség alapjaival állnak ellentétben, azt a Pro Európa Liga társelnökének, Smaranda Enachénak, illetve Gabriel Andreescunak, a Román Helsinki Bizottság elnökének az állásfoglalásai világosan jelzik. Mindkét személyiség félreérthetetlenné teszi, hogy a rendőrség és az ügyészség illetéktelenül korlátozza a szólás- és gyülekezési szabadságot, bitorolja a helyi tanácsok jogkörét, titkosrendőrségi módszerekkel akadályozza a politikai akaratnyilvánítást.
S teszi mindezt az eurokonform alaptörvényre vonatkozó népszavazás előestéjén.
Hogy kinek jó mindez?
Sajnos, nekünk magyaroknak sem igazán az.
Ennek az állításnak az alátámasztására meg kell vizsgálnunk azokat az alternatívákat, melyeket a Székely Nemzeti Tanácsok létrehozása megnyithat előttünk.
Hogy az autonómiáról tárgyalni sem hajlandó, azt Năstase miniszterelnök nyilatkozatai több rendben is félreérthetetlenné tették.
A román hatalom következésként minden eszközt felhasznál majd a kezdeményezés elfojtására. Megfélemlít, elszigetel, szabotál, negligál.
Első lépésként – régi reflexeit követve – a megfélemlítéssel próbálkozik. Ez bizonyosan nem fog hatni, hiszen a fenyegetések megalapozatlanságával, illetve teljesítésük (román hatalomra nézve is) katasztrofális következményeivel az érintettek is tisztában vannak. A román kormány az erős kéz politikájával többet veszíthet, mint amennyit nyerhet.
Hatásosabbnak látszana a másik véglet: a törekvések teljes negligálása. Erre a Gross-jelentés egy fontos kitétele, mely kimondja, hogy a kisebbségek autonómiatörekvéseiket csupán a többség egyetértésével érvényesíthetik, lehetőséget is teremtene. A kisebbségeknek joguk van ugyan követelni az autonómiát, a többségieknek azonban a kisebbségi követeléseket nem kötelességük teljesíteni. Vagyis: az európai közösség az önrendelkezést a gyakorlatban továbbra is csupán a többség számára garantálja, a kisebbség számára nem. Ez a világ nyugati felén már másként van, a québeci franciáknak, illetve angliai skótoknak nemcsak az autonómiák megteremtése áll jogukban, de az is, amire nekünk székelyeknek már csak földrajzi helyzetünk miatt sem lenne lehetőségünk, hogy ugyanis kiváljanak a kanadai, illetve az angol államból. Köztudott, hogy a québeciek már két népszavazáson is dönthettek volna a kiválás mellett. Döntő többségük ellenére sem tették. Mert egy olyan államból, melyből ki szabad válni, már nem is igen lenne értelme kiválni. A Gross-jelentésben javasolt megoldást meg lehet kérdőjelezni, el lehet utasítani, de egyelőre tény. És el kell ismernünk: racionális magva van. A kisebbségi önrendelkezés demokratikus igényének maradéktalan elismerése a Kelet-Közép-Európában ma uralkodó nemzetállami mentalitások közepette szabadra tárhatná az utat a nyílt etnikai konfliktusok előtt, hiszen mind a két fél úgy vélhetné, hogy nemzetközileg elismert jogait (az autonómiához, illetve az egységes nemzetállamhoz való jogát) sértik meg, e jogok érvényesítése érdekében tehát minden önkorlátozás nélkül a nyílt erőszak eszközéhez folyamodhat.
Következésként: a Gross-jelentésre hivatkozva a román kormányzat elvben tényleg legálisan negligálhatná a székelyföldi magyarság autonómiaigényeit. Csakhogy a gyakorlatban ezt sem teheti meg. Ez esetben ugyanis le kellene mondania a kisebbségi kérdés mintaszerű megoldásának Európa-szerte terjesztett mítoszáról. Márpedig ez utóbbi, melyet az RMDSZ-szel folytatott együttműködés eredményeként sikerült a nyugati közvéleményben kialakítania, szerfelett kedves a szívének. Addig, amíg a romániai magyar fiatalok a diszkrimináció, a megalázottság és nem utolsósorban a magyarokat halmozottan érintő gazdasági nehézségek miatt folyamatosan és tömegesen Magyarországra vagy Nyugatra távoznak, ez a mítosz számára egyfajta békés-humánus Endlösung perspektíváját vetíti előre. A nemzeti önrendelkezésre, a kisebbség és többség közti tényleges egyenjogúságra apelláló Székely Nemzeti Tanácsok létrehozása és főként az autonómiaprogrammal induló belső ellenzék választási támogatottsága ezt a mítoszt minden kétséget kizáróan szétzilálná. Nem ismerek a környezetemben olyan embert (önmagamat is beleértve), aki ne lenne mélyen meggyőződve az autonómia méltányos voltáról, illetve arról, hogy – a Gross-jelentés kitételeivel tökéletes összhangban – csakis ez jelentheti helyzetünk hosszú távú normalizálásának egyetlen elfogadható módozatát. A szavazófülkék magányában (és a névtelenség felelőtlenségében) aligha lehet kétséges, hogy a túlnyomó többség kire szavazna. Ez pedig a kormányzat számára olyan presztízsveszteség lenne, melyet e pillanatban aligha engedhet meg magának. Ne feledjük, a rettenetes gazdasági gondokkal küzdő országnak az európai integráció szempontjából egyetlen komoly aduja van: a demokratizálásban elért sikerek, köztük a kisebbségi kérdés ún. mintaszerű megoldása.
A Székely Tanácsok tehát olyan helyzetet teremtenek, melyben a román kormányzat számára – román nemzeti szempontból – nincs jó megoldás. Márpedig a kormányzat – európai demagógia ide vagy oda – továbbra is a hagyományos nemzeti ideológia terminusaiban gondolkodik.
Tőkés László, aki évek óta a román kormányzat álságos politikájának leleplezésén munkálkodik, dörzsölheti kezét a gyönyörűségtől: a kormányzat bárhogyan cselekszik is, kénytelen színt vallani.
A kérdés azonban az, mi történik, ha ez történik.
Egy dologban bizonyosak lehetünk. Adrian Năstase nem fog összeomlani, a térdünk elé esni, tálcán kínálni nekünk az autonómiát. Nem azért, mert ezzel nem értene egyet (ennek semmi jelentősége nincsen, nemrégen még az anyanyelvhasználattal sem értett egyet), hanem azért, mert ezt a mai román közvéleménnyel ma még aligha fogadtathatná el. A székelyföldi autonómia jelentős román érdekcsoportok létérdekeibe ütközik. Olyan érdekcsoportok létérdekeibe, melyeknek nagy hatalmú képviselői vannak a román államhatalom, a titkosrendőrség, a törvényhozás, a kormányzat legmagasabb szintjein is. A dolog érthető, hiszen ezeknek az érdekcsoportoknak a hangadó képviselőit a Ceauşescu-rendszer legszebb esztendeiben családi-regionális összefonódások mentén delegálták a Székelyföldre. A hálózat gyakorlatilag változatlanul túlélte az átmenet „megrázkódtatásait”. Ezek az érdekcsoportok tehát ma is rendelkeznek az eszközökkel ahhoz, hogy a román társadalmat az ún. nemzeti érdekek védelmében mobilizálják.
Ezzel viszonylag rövid idő alatt nemcsak volt szövetségeseinket fordíthatják ellenünk, de a Nagy-Románia Párt szavazóbázisát is mértéktelenül felduzzaszthatják. Mivel a román kormány „lelepleződése” eurointegrációs esélyeinket ásná alá, a román politikai osztály akadálytalanul, senki által nem korlátozva Európa-ellenes fordulatot vehet. Egy ilyen fordulat a nagy NATO-szövetségesnek (mellesleg a kisebbségi önrendelkezések egyik legmakacsabb ellenzőjének), az Amerikai Egyesült Államoknak is kapóra jönne. A kisebbségbarátnak szintén nem nevezhető Törökország és Görögország mellett Romániában találhatná meg új európai stratégiájának legszilárdabb bázisát. (Máris úgy hírlik, hogy az amerikaiak – arzenáljuk egyik legkorszerűbb fegyvernemét – Patriot rakétákat akarnak telepíteni az országba.)
Az új, nyíltan nacionalista kormányzat most már fittyet hányhatna az ún. európai normáknak, a jogállamiságnak, az emberi jogoknak. (Nem ez lenne az első eset, hogy az amerikaiak saját céljaik érdekében mindezt tolerálják.) Az RMDSZ vezető gárdája két malomkő közé esve fokozatosan felőrlődne. Megszűnne az egyetlen fék, mely a román nacionalizmust az elmúlt években úgy-ahogy kordában tartotta.
A következmények könnyen beláthatóak. Az egzisztenciájukban, sőt létbiztonságukban fenyegetett autonomisták nagy része, a nyílt kisebbségellenes intézkedések elől menekülve, nemzeti hősként átvonulhatna Magyarországra, olyanok is akadnának, akik önként vállalnák az itthoni meghurcoltatást.
A fiatalok túlnyomó többsége pedig sietve elhagyná a süllyedő hajót. Ők ugyanis ez idő szerint élni szeretnének. Ha lehet, minél jobban.
Európa hallgatna. Hogyan is foglalhatna állást egy olyan kisebbségi csoport törekvései mellett, mely a román alkotmány eurokonform (és kisebbségbarát) módosításainak elutasítására szólít fel. Egyébként tisztán irracionális módon, hiszen az RMDSZ által is elutasított első cikkelyről nem is lehet szavazni. Az – egyelőre – mindenképpen marad. Egy nyugat-európai politikus mindezt nem értékelheti másként, mint az elfogultság irracionális megnyilvánulása gyanánt. Márpedig nem ez az, amit Nyugaton díjazni szoktak. A megriadt Európa Tanács sürgősen visszavonná az autonómiák üdvös voltára vonatkozó „előirányzatait” is. Az autonómia hosszú időre ismét az etnikai konfliktusok okaként és nem megoldásaként szerepelne a politikai diskurzusokban…
A Nemzeti Tanácsok megalakítása egyetlen esetben illeszkedhetne valamiféle racionális stratégiába. Akkor, ha a kezdeményezők azt tűznék ki célul, hogy ráébresszék a Năstase-kormányt: a romániai magyarságnak az együttműködés mellett egyéb alternatívái is vannak. Ha az RMDSZ-nek tett ígéreteit továbbra sem teljesíti, ha ragaszkodik a történelem meghamisításához, ha nem hoz létre olyan, a Székelyföldet is felölelő eurorégiót, melyben a székelyföldi magyarság a vele együtt élő románsággal egyenjogú félként vehet részt a döntésekben, a romániai magyarság a politikai konfrontáció alternatíváját is választhatja. Ha a román kormány még mindig főként egyoldalú döntéseket tud elképzelni, mi romániai magyarok is hozhatunk egyoldalú döntéseket. A kezdeményezők ily módon talán hozzásegíthetnék az RMDSZ vezetőit, hogy a jelenleginél jóval kedvezőbb feltételeket alkudjanak ki számunkra. És ha ez sikerül, a kialkudott egyezséget elfogadva, a Székely Nemzeti Tanácsokat a távolabbi jövő perspektívájában befagyaszthatnák. Ahhoz ugyanis, hogy az autonómia valamilyen formája előbb vagy utóbb létrejön, aligha férhet kétség. (Elég, ha a kötelező érvényű intézkedéseket magában foglaló Autonómiacharta Európa tanácsi tervezetére utalunk.)
A sikerhez azonban mindkét csapatnak, a belső ellenzéknek és az RMDSZ-vezetésnek is a romániai magyarság egésze érdekében és nem egymás ellenében kellene cselekednie.
Ezt ebben a pillanatban sajnos egyikük sem igazán teszi meg…

ROMÁNIA


Sikeres népszavazás, szerény részvétellel

Több mint 55 százalékos részvétellel a népszavazáson az urnákhoz járulók 88 százaléka igent mondott az Alkotmány módosítására. 11 százalék vélte úgy, hogy ez nem szükséges és mindössze a szavazatok 1 százaléka volt érvénytelen. A referendum első napján a lakosság csak 10 százaléka ment el szavazni. Vasárnap hajnalban „válságstábot” alakított a kormánypárt. Néhol szokatlanabb módszerekkel is próbálkoztak. Tombolát is szerveztek a résztvevőknek – az esetet jelenleg az ügyészség vizsgálja. E. Ferencz Judit írása. .

A Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői szerint a kedvezőtlen időjárás és a mezőgazdasági munkák tartották távol a szavazópolgárokat. Az ellenzék szerint azonban a lakosság valójában a kormányt büntette távolmaradásával.
A Központi Választási Iroda becslései szerint vasárnap estig a polgárok 54 százaléka szavazott az alkotmány módosításáról, harmincöt megyében haladta meg az arány az ötven százalékot. A hétfői nemhivatalos eredmény szerint, a lakosság több mint 55 százaléka szavazott. Jelentős eltérés mutatható ki az egyes régiók között: míg a bukaresti szavazóknak alig harmincnyolc százaléka vonult az urnák elé, Vrancea megyében a részvételi arány meghaladta a 70 százalékot. Az országos átlagot jelentősen meghaladó részvétel különben a déli megyékre volt jellemző, az erdélyiek kisebb arányban éltek szavazati jogukkal. Szatmár megyében 61, Bihar megyében 52, Maros megyében pedig 51 százalékosra becsülték a részvételi arányt. A Brassó, valamint a Temes megyeiek többsége nem nyilvánított véleményt az alaptörvény módosításáról. A két, többségében magyarlakta megyében ezúttal nem tapasztalható számottevő eltérés az országos átlagtól. Hargita megyében a szavazók 56 százaléka, Kovászna megyében pedig közel ötven százalékuk vett részt a népszavazáson.

Tombola és tűzifa

Incidensektől sem volt mentes a kétnapos referendum. A választási irodába elsősorban a listák összeállításával kapcsolatos panaszok érkeztek, néhányan pedig azt nehezményezték, hogy a választókörzetekben a kampánycsend ellenére a szavazásra buzdító plakátokat osztogattak. Néhány esetben viszont ügyészségi vizsgálatot rendeltek el. Már a referendum első napján, így szombaton tombolajegyek várták a bákói szavazókat. A polgármesteri hivatal dolgozói tévékészüléket sorsoltak ki azok között, akik megjelentek az urnáknál. Az Academia Caţavencu sajtófigyelő ügynöksége az ellen emelt kifogást, hogy a Romsilva tűzifát ígért azon települések számára, amelyek lakói legnagyobb arányban vesznek részt a népszavazáson. A Központi Választási Iroda ítészei az ügyészségnek továbbították a panaszt. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) azt jelentette, hogy több déli megyében a szavazókörzetek vezetői mozgóurnákkal jártak házról-házra, bár a lakosság nem fogalmazott meg erre igényt. A referendum előtti napokban Nicoale Mischie, Gorj megyei tanácselnök például bejelentette: fogadóóráin ezentúl csak azokkal áll szóba, akik bizonyítják, hogy megszavazták az alkotmány módosítását.

Háromszázmilliárdos kampány

A Szociáldemokrata Párt vezetőinek is el kellett ismerniük: várakozásukon aluli volt a részvétel. Óvakodtak viszont elismerni, hogy a kormány agresszív – és igencsak drága – kampánya nem bizonyult kellőképpen hatékonynak. Az alaptörvény elfogadása és a népszavazás között eltelt egy hónap, a kormány viszont két hét alatt szerette volna mozgósítani a szavazópolgárokat. Ismert személyiségek népszerűsítették a tévében az alaptörvény módosítását. Mindnyájuk üzenete az volt, hogy az alkotmánymódosítást az EU-integráció reményében kell megszavazni, szinte teljességgel hiányzott azonban a polgárok részletes felvilágosítása, a módosított cikkelyek magyarázata. Ezt a munkát csak az RMDSZ végezte el. Parlamenti és önkormányzati képviselői szinte minden települést felkerestek, és ismertették a lakossággal az alaptörvényben történt változtatásokat.
Első lépésben a kormány kétszázhúsz milliárd lejt különített el a népszavazás előkészítésére, és az alaptörvény módosításának népszerűsítésére. A referendum előtt alig tíz nappal, amikor kormányrendelettel kétnaposra nyújtották a szavazást, újabb százmilliárd lejjel egészítették ki az alapokat. A szavazókörzetek előkészítésére, valamint szórólapok, plakátok nyomtatására megyénként különböző összegeket állapítottak meg – az anyagok előállításával megbízott cégek kiválasztása, valamint az elosztás kritériumai sok esetben nem voltak kellőképp átláthatóak. A Pro Democraţia Egyesület bocsátotta rendelkezésünkre az adatokat, amelyekből kitűnik, hogy a kétszázhúszezres lakosságú Kovászna megye részére mintegy négyszázötven milliót szánt a kormány, míg Hargita megyében a referendum megszervezésére és népszerűsítésére alig százötven-milliót költöttek központi alapokból. Más megyéknek a kormány jelentősen nagyobb összegeket szánt – talán arra is számítva, hogy a magyarlakta településeken az RMDSZ is mindent megtesz a referendum népszerűsítéséért.
Nagy Zsolttól, az RMDSZ referendum-kampányának elnökétől megtudtuk: a Szövetség Hargita megyében harminchatezer szórólappal, több mint kétezer plakáttal és ugyanennyi tájékoztatóval járult hozzá a népszavazás sikeréhez, Kovászna megyében pedig húszezer szórólapot és ezernél több tájékoztatót osztottak szét. Sajtóhírek számoltak be arról, hogy a kormány képviselői háziorvosokat és tanárokat mozgósítottak a népszavazás sikeréért. Az ismertebb tévéadók a népszavazás mindkét napján óráról-órára élő közvetítésben számoltak be a történtekről – mégis nehezen sikerült mozgósítani a szavazókat. A referendum első napján országosan mindössze 14 százalékos volt a részvétel, vasárnap estig kétes volt, hogy sikerül-e érvényt szerezni a népszavazásnak. A kormánypárt képviselői a kedvezőtlen időjárással és sürgető mezőgazdasági munkákkal magyarázták az érdektelenséget, az ellenzékiek szerint viszont a kormány a felelős a lakosság távolmaradásáért.

Elemzők és elemzések

Az Erdélyi Riport kérdésére Gabriel Andreescu, a Helsinki Bizottság hazai szervezetének képviselője próbálta értelmezni a jelenséget. Mint mondta, az érdeklődés hiánya elsősorban annak tudható be, hogy a polgár egyre inkább úgy érzi: nem tud befolyást gyakorolni vezetőire. „A népszavazást megelőző kampány, a pénzek átláthatatlan elosztása egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy kevesen vettek részt a referendumon. Valószínű, hogy a távolmaradók a kormánypárthoz való – kedvezőtlen – hozzáállásukat is kinyilvánították. Azt hiszem azonban, hogy másképp alakult volna a részvétel, ha a kormánypárt nem saját népszerűsítésére, hanem a polgárok tájékoztatására használta volna fel a kampányt. Ha az emberek többet megtudhattak volna a lényeges és szükségszerű változásokról, az felkeltette volna érdeklődésüket az alaptörvény módosítása iránt” – vélte Adreescu. Az emberjogi szakértő szerint a hazai magyarság egy részét az is távol tartotta az urnáktól, hogy nem módosult az alkotmány első cikkelye, amely Romániát nemzetállamként határozza meg. „A mindennapi életet ez ugyan nem befolyásolja, de jelképes értéke jelentős” – fűzte hozzá.
Nagy Zsolt más magyarázatot talált arra, hogy a magyarok sem vettek részt az áltagosnál nagyobb arányban a referendumon. „Nem mondható rendkívül alacsonynak az országos részvétel, aggasztó viszont, hogy a nagyvárosok lakói jóval kisebb arányban vettek részt, mint a vidéken élők. Ezt azt mutatja, hogy a román politikai erők nem találtak megfelelő formát a mozgósításhoz. A magyarlakta megyékben a részvétel nem alacsonyabb az országos átlagnál, de a magyarok sem ragadhatók ki az általános trendből természetesen. S ezt pedig érdektelenség és információhiány jellemzi.”
Alin Teodorescu szociológus közszolgálati rádióban megfogalmazott véleménye szerint a népszavazás bizalmi voksot jelent Románia NATO és EU csatlakozásáról, és a kormány politikájáról. A referendum szervezési és logisztikai szempontból mindenképpen siker.

88 százalék igen

Szokatlan módon, a kampány ideje alatt egyetlen felmérés sem került nyilvánosságra a lakosság opcióiról. Hétfőn már nyilvánosságra hozták az előzetes adatokat. Ezek szerint a lakosság több mint 55 százaléka nyilvánított véleményt a népszavazáson. A szavazók 88 százaléka voksolt igennel, azaz ért egyet az Alkotmány módosításaival. A változásokat mindössze 11 százalék ellenezte.

NÉZŐPONT


Szűcs László
Vaduzi példamese

Kisebbségi helyzetben kedvelt foglalatosság a viszonyítás. Több és kevesebb, sok és kevés, kisebb és nagyobb összevetésére a napi hírkavalkádban mindig akadnak példák. Ha például a kolozsvári állami egyetemen létrehozandó magyar karokkal szembeni többségi ódzkodásra gondolunk, nyilvánvaló párhuzamot kínálva hívja fel magára a figyelmet az a hír, miszerint a Kovászna megyei Lécfalva iskolájának román tannyelvű IV. osztályába egyetlen diák iratkozott be, a tanfelügyelőség pedig kénytelen volt tanítót kinevezni számára.
Az egyetlen diákból álló „osztály” a szabályzatnak megfelelően működik, órarendje, tanterve és naplója van. Szóval a rendszer működik, ha így akarják azok, akik a játékszabályokat diktálják. Persze egy pillanatig se irigyeljük azt a szegény magányos lécfalvi román tanulót, aki nem foghatja padtársára a rosszalkodást, nem puskázhat, s nem számíthat arra, hogy mást szólít ki a tábla elé felelni a tanító.
Ugyanakkor jók a kilátásai, hiszen nem valószínű, hogy megbuktassák, legfeljebb akkor, ha nem követi őt a szomszédos osztályban egy magányos harmadikos, hiszen jövőre nem jönne ki az egyfős létszámminimum. Bár a bukaresti logika alighanem a diák nélküli osztályt sem zárja ki – az evezős nélküli kormányos négyes mintájára –, csakhogy a nemzeti érzület ne sérüljön.
Nagyobb riadalmat amúgy inkább a kisebbségiek ügyei, kérései szoktak kiváltani, legyen szó oktatásról, bárminemű más nyelvű feliratról avagy szobraink köztéri elhelyezéséről. Pedig a többség ijedelme az esetek zömében alaptalan, akárcsak azoké az amerikai tűzszerészeké, akik veszélyes bombát sejtve lepték el néhány napja a pennsylvaniai Mechanicsburg városának egyik parkját. A vizsgálatok hamar kiderítették, hogy csak egy elemes szúnyogcsapdáról van szó, melyet egy lelkes biológus helyezett ki az apró, ámde bosszantó rovarok begyűjtésére. Feltehetően az erdélyi magyar igények is apró szúnyogcsípésekként jelennek meg a román nemzetállam testén, melyek – legalábbis a választásokat megelőző hónapokban – bántóan viszketőek.
Vannak aztán olyan, immár közvetlenül a politikum territóriumáról csemegézett példák, melyek azt igazolják, hogy demokratikus játékszabályok alkalmazása során egy törpe kisebbség is beleszólhat a nagyok dolgába, esetünkben homokszemeket szórva az uniós csatlakozási folyamat látszólag olajozottan működő szerkezetébe.
A szúnyog szerepét ezúttal Liechtenstein „alakítja”, a térképen is alig látható pöttyként megjelenő hercegség ugyanis nem hajlandó elismerni Szlovákia és Csehország államiságának létét mindaddig, amíg utóbbiak nem helyezik hatályon kívül a sokat emlegetett Benes-dekrétumokat, amelyek értelmében a második világháború után az egykori Csehszlovákiában élő magyarok és németek vagyonát elkobozták, függetlenül attól, hogy csehszlovák állampolgárok voltak-e vagy sem.
Dohogott is a szlovák külügyminisztérium, mely Liechtensteint okolja amiatt, hogy elmaradt az Európai Gazdasági Térség (EGT) kibővítését célzó megállapodás aláírása. Hogy miért fáj a miniállamnak a magyarokat és a németeket sújtó egykori rendelkezés? A dekrétumok hatálybalépése idején a hercegség területén olyan családok is éltek, amelyek az 1930-as népszámláláskor a német etnikumhoz tartozó közösséghez sorolták magukat, így az uralmat mindmáig gyakorló hercegi család is. Őket a dekrétumok hatálybalépésekor képviselt csehszlovák álláspont szerint úgy kezelték, mint akik a németekkel kollaboráltak, figyelmen kívül hagyva, hogy Liechtenstein 1939-ben bejelentette semlegességét. Az uralkodócsalád jelenlegi értéken százmillió eurót kitevő vagyonnal rendelkezett mai cseh és szlovák területen, s olyan főúri kastélyok visszaszolgáltatására tart igényt, mint a valdicei vagy a lednicei birtokok.
A többség akaratával szemben a vaduzi fellegvárban a jogra, a méltányosságra hivatkoznak. Európában ez ilyen egyszerű?



Visky István
A harctéri alakzatokról

Az alkotmány megszavazása kapcsán ismét megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Nem a népszavazás kimenetele miatt, hanem azért, ahogy kiálltunk a harctérre. Van abban ugyanis valami végzetszerű, ahogy mi erdélyi magyarok készülni szoktunk csatajeleneteinkre. A feljegyzések szerint az austerlitzi csata hajnalán (1805. december 2.), az ütközet előtt Napóleon szeméhez emelte vezéri látcsövét – mert a realitások felmérése már akkor is vezetői erény volt –, és végignézve az ellenfél alakzatain nemes egyszerűséggel csak annyit mondott tábornokainak: uraim, győztünk. Az új alkotmányra kiírt szavazás előtt már tudható volt egy biztos részeredmény: mi, erdélyi magyarok, vesztettünk.
Minden bizonnyal egy külső pártatlan szemlélő – esetleg a bukaresti dombokról – napóleoni iróniával állapíthatta meg, hogy a magyar áfium ezúttal is hatott, és az erdélyi magyarok ismét sikeresen bebizonyították, hogy egyre kisebb a stratégiai súlyuk a hazai csatatéren. Elég volt csak összeolvasni politikai, közéleti vagy egyházi vezetőink nyilatkozatait, hogy világosan kiderüljön, a leghalványabb fogalmunk sincs, hogy merre is kellene azokat a sokat dicsért magyar rézágyúkat fordítani.
Az alkotmány megszavazása vagy meg nem szavazása kapcsán kirobbant magyar–magyar vita csúcspontja az volt, amikor egy erdélyi magyar napilap október 15-i számában címoldalon hozza az anyagot: X. püspök nemre, Y. püspök igenre biztatja szavazni készülő nyáját. A nevek nem relevánsak, mivel itt nemcsak a személyi látás kérdése merül fel, hanem a tipikus magyar problémamegoldási készség is, amelyre mind nemzeti erőnk, mind hajdani anyaországunk kétharmada ráment már. Azt már megszokhattuk, hogy politikusaink egymás ellen beszélnek, mivel ez szervesen hozzátartozik a mindenkori politikához, sőt, a politikai egyensúly végett egyenesen üdvös is lehet, ha nem viszik túlzásba, ám ha már történelmi intézményeink is ennyire bizonytalanok, az komoly önvizsgálatot követel.
Az Egyház mindig mint utolsó és megdönthetetlen mentsvár él egy nép tudatában. Nem azért utolsó, mintha csak annyit érne, hanem mert az ember a transzcendens erőt rendre kihagyja számításaiból, és csak végső kiúttalanságában fordul hozzá. Pedig ez az elhanyagolt Egyház sok hasznos bölcsességet és tanácsot adhatna mai politikai helyzetekre is. Ezért is érthetetlen egyházi vezetőink ellentétes álláspontja, mivel mi lelkipásztorok pontosan (kellene) ismerjük a Szentírás figyelmeztetését, miszerint ha bizonytalanul szól a trombita, ugyan ki készül az ütközetre (1 Korinthus 14,8). Másfelől pedig csak tovább bizonytalanítja a vezetésre váró embert az a tudat, hogy ha lelki vezetői egy ilyen egyszerű politikai helyzetben nem találják a helyes irányt, mi módon fognak megállni a pokol kapuival szembeni küzdelemben és fogják megmutatni az egyetlen Igaz utat? Ez az igazi veszteség számunkra. Mert hiába szavatolja az alkotmány az egyházi oktatási intézményeket, ha az egyszerű lélek elveszti bizalmát az Egyházban.
Trianon távolról sem végzett sorainkban olyan pusztítást, mint amilyent egy bizonytalan vezető okozhat. Az egyik egyházi vezető nyilatkozata szerint az alkotmányra „azért kell nemmel szavazni, mert a pozitívumoknál jóval többet nyom a latban mindaz, ami a jogszabályból hiányzik”. Veszélyes szemlélet. Kétségtelen, hogy vannak hibái az alkotmánynak, de a mindig tagadó, mindent elutasító magyar virtus a lehető legrosszabb harctéri alakzat. Bizonytalanságot sugall. Bizonytalanságot és kétségbeesést, mert nem tudja kihasználni a kisebb-nagyobb helyzeti előnyöket. A végső, diadalmas győzelemben bízik, de figyelmen kívül hagyja a megtehető lépéseket, azaz nincs stratégiája. Nem tud kezdeményezni, lépéshátrányba kerül, bezárkózik, és mattot kap. Mert a frontális roham férfiasnak tűnhet ugyan, viszont lassan, de biztosan apadó létszámunk miatt a vereség bizonyos lesz.
A Szentírás szerint „megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának” (Prédikátor 3,5). Ha nem tudjuk, mikor melyiknek van az ideje, elveszünk. Nem azért veszünk el, mert sokan támadnak ellenünk vagy mert kevesen vagyunk, hanem mert bölcsesség nélkülieknek, könnyűnek találtatunk. Márai Sándor 1946-os naplójában írja a következőket: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra már nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amelyik megmaradt.”

A HÉT INTERJÚJA


Erkölcsi felelősségem a magyar oktatás ügye
– Exkluzív interjú Magyar Bálint magyar oktatási miniszterrel –

A négynapos erdélyi körútján tapasztaltakról, a romániai magyar oktatás közszereplőivel folytatott megbeszéléseiről, a közeli és távoli jövőben Erdélyben megvalósuló tervezetekről, látogatásának utolsó állomásán, Szatmárnémetiben kérdezte Magyar Bálintot, a magyar oktatási tárca vezetőjét Szilágyi Gabriella.

Mi volt erdélyi útjának fő célja, hova látogatott el körútja során, és kikkel találkozott?

Személy szerint is rendkívül fontosnak tartom a magyar nyelvű oktatás fennmaradását a határon túli területeken. Ugyanakkor ahhoz, hogy a magyar kormánynak ez irányú elkötelezettségét minél hatékonyabban képviseljem, szükségesek a közvetlen tapasztalatok. Jártam már egy erdélyi körúton, az első miniszterségem idején, 1997-ben. Most is természetesnek tartottam, hogy körbejárjam a főbb helyeket, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Csíkszeredát, Szatmárnémetit, hogy találkozhassam az erdélyi magyar közoktatás és felsőoktatás résztvevőivel, legyenek azok állami vagy magánintézmények vezetői, tanárai vagy diákjai: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem vezérkara, tanárainak egy csoportja, doktorandusok, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet működtető Sapientia Alapítvány kuratóriuma. Vagy éppen a marosvásárhelyi Studium Alapítvány, amely két épületet adott át, tanári lakásokat és könyvtárat, nagyrészt a magyar kormány támogatásával. És nem utolsósorban volt módomban találkozni a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Kollégium vezetőivel is.

Az Andrei Margával, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával folytatott szakmai megbeszélésen magyar karok indításának lehetőségéről is szó esett. Ön szerint miért van erre szükség, és mikorra valósítható meg?

Ez egy kétarcú folyamat. Az utóbbi időben jelentősen bővült a magyar nyelven oktatók száma, és ez újabb kurzusok beindítását teszi lehetővé, de ugyanakkor az oktatói gárdának az autonómiája nem biztosított az egyetemen belül. Ez, akárcsak Magyarországon, Romániában is egy politikai küzdelem része, egyfajta patthelyzet alakult ki a kormányzati és egyetemi szereplők között. Kérdéses, hogy ezen az úton előre lehet-e lépni.
Nekem, magyarországi politikusnak, erkölcsi felelősségem, hogy a magyar oktatás igényeit képviseljem, még akkor is, ha nem lehet döntési jogom ezekben az ügyekben, és kötelességem megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyekkel segíthetem a tanárok és diákok munkáját. Először is megpróbáljuk megállítani a felsőoktatásban dolgozó tanárok elvándorlását és az életkörülményeiknek a romlását. Ezért 2004 szeptemberétől az oktatási tárca átlagosan havi tízezer forint értékű ösztöndíjjal támogatja a határon túli állami magyar felsőoktatásban dolgozó egyetemi oktatókat.

Hogyan döntik majd el, hogy kik és menynyire jogosultak?

Az ösztöndíjat, bérkiegészítést, differenciáltan ötezer és tizenötezer forint közötti összegben szeretnénk biztosítani. A jogosultság eldöntését szakmai kérdésnek tekintem, miután mi rögzítettük a pénzügyi keretet és azok körét, akik ezt kaphatják, a belső differenciálást a leginkább illetékes szerv, az erdélyi magyar felsőoktatási tanács véleményére bíznánk.

Találkozott egyetemi tanárjelöltekkel, doktorandusokkal is. Milyen gondokkal fordultak Önhöz, és hogyan tudná a minisztérium ezek orvoslását elősegíteni?

A doktorandusok esetében a legégetőbb problémát a helyi kutatási feltételek hiányosságai jelentik. Ezeknek a feltételeknek a javítását kérték, továbbá azt, hogy tegyük lehetővé számukra is azoknak a humán technikával működő adatbázisoknak a használatát, amelyek a magyarországi kutatók számára elérhetők. Ha valaki nem tud a legfrissebb kutatási anyagokhoz, könyvekhez és publikációkhoz hozzájutni, elvágyódik arról a helyről, tehát a szülőföldön való megtartásnak egyik fontos feltétele, kelléke ezeknek az elemi elvárásoknak a teljesítése. A nehézséget egyelőre a különböző szerzői jogok jelentik, azok a szerződések, amelyek egy bizonyos térségre adják meg ezeknek az adatbázisoknak a használati jogát. Éppen azon dolgozunk, hogy ezt a jogot kiterjesszük a határon túli magyar nyelvi területekre is. Úgy gondoljuk, hogy a magyar nyelven tanuló diákoknak és oktató tanároknak egy intelligens diákkártya és intelligens pedagóguskártya kifejlesztésével megteremthetjük a körülményeket a kódolt adatbázisok törvényes használatára.

A közoktatásban két nagy program elindítását tervezik, az egyik a szórványprogram, a másik pedig a magyarországi közoktatásban már működő számítógépes rendszer kiterjesztése az erdélyi magyar nyelvű oktatásra is. Mit fed ez a két tervezet?

A szórványprogram ösztöndíjprogrammal indult a szórványban élők utaztatására és a tanárok jövedelemkiegészítésére, ezt a jövőben sem fogjuk megszüntetni. Emellett szeretnénk elindítani egy szórványokra épülő fejlesztési programot, vagyis évente egy kollégium felépítését vagy már meglévő épület e célnak megfelelő átalakítását támogatnánk. Úgy gondoljuk, hogy ezek a kollégiumok elősegítik, hogy a szórványterületeken a jövőben is fennmaradjon a magyar nyelvű oktatás.
A másik tervezet: összekapcsolni az erdélyi fejlesztéseket a magyarországi általános fejlesztésekkel. A Sulinet Expressz program keretében egy átfogó digitális tananyag-fejlesztési programba kezdtünk. Az elő fázis lezárásával lehetővé válik majd, hogy a nemzeti alaptanterv és a kerettantervek műveltségi, területi és szaktárgyi rendszerében kifejlesztett tananyag on-line módon hozzáférhető legyen a határon túli magyar diákok számára is. Ugyanakkor pályázatok révén az adott oktatási szabályozásnak megfelelően tananyagokat lehet majd helyben is kifejleszteni vagy a meglévőket az igényeknek megfelelően felhasználni, átalakítani. A szellemi infrastruktúra fejlesztése mellett a fizikai infrastruktúrát is szeretnénk bővíteni 2004-ben, a határon túli magyar nyelvű gimnáziumokat és középiskolákat is ellátni műholdas adatátvitellel, olyan iskolai szerverekkel, amelyek nagy menynyiségű anyagot tudnak tárolni és használni. Illetve olyan eszközökkel, amelyek lehetővé teszik, hogy az információs technika használata bekerüljön a nem informatikai tárgyak oktatásába is.

Találkozott az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet működtető Sapientia Alapítvány vezetőivel, s ők felvetették, hogy szívesen vennék, ha az oktatásügyi tárca látná el a szakmai felügyeletüket. Ön hogyan vélekedik erről?

Én ezt teljesen indokoltnak és elfogadhatónak tartom, hiszen Magyarországon az összes felsőoktatási intézmény szakmai felügyelete a tárcához tartozik. Ugyanakkor a középtávú és hosszú távú fejlődésben az oktatási tárca sokkal többet tud segíteni, mivel a majdani európai uniós csatlakozásnak a feltétele, hogy az ország olyan felsőoktatási intézményekkel rendelkezzen, amelyek képesek a versenyben helytállni, hiszen az uniós szabályok értelmében a diákok akadálytalanul mozoghatnak a felsőoktatási intézmények között. És ha nem akarják, hogy a legjobb tanulók, az elit elmenjen az országból, tudatos fejlesztési koncepciót kell megvalósítani. A marosvásárhelyi Sapientia ebbe az irányba fejlődik a most beindult fejlesztésekkel és beruházásokkal. A kolozsvári Sapientia Alapítványnak sem csak az lenne a feladata, hogy az egyetem feltételeit javítsa, hanem az, hogy szolgáltatásokat nyújtson annak a kilencezer diáknak, aki a magyar felsőoktatásban tanul. Én alapvető fontosságúnak tartom ott egy olyan információs könyvtári központ létrehozását, ahol nemcsak az Erdélyi Magyar Tudományegyetem hallgatói, hanem más, magyar nyelvű felsőoktatásban tanuló diákok is hozzájuthassanak kutatási anyagokhoz. És hogy ezáltal ne párhuzamos képzések alakuljanak ki, mert azt sem jelentkezőkkel, sem anyagiakkal nem lehet majd követni, inkább a hiányosságok felszámolására kell koncentrálni.

Hogyan befolyásolja Magyarország határon túli oktatási politikáját az Európai Unióhoz való jövő évi csatlakozás?

Nem hiszem, hogy a csatlakozás az oktatás támogatásában problémákat okozna. Én úgy vélem, hogy az uniós törvények és szabályok megalkotása és az azokhoz való alkalmazkodás csak növelni fogja a kisebbségek jogait. Ehhez kíván Magyarország is hozzájárulni azzal, hogy szorgalmazza egy új kisebbségvédelmi törvény bekerülését az új európai uniós alkotmányba.

KISEBBSÉG


Dél-Tirol: sikermodell?

Amikor sikeres kisebbségi autonómiamodellről beszélnek, a legtöbben a dél-tirolit szokták megemlíteni. Ám ez a modell sem azonnal született meg, hanem hosszas folyamat eredményeként. Erről a folyamatról a kérdés egyik legismertebb szakértője, Christoph Pan kisebbségkutató beszélt egy felsőpulyai (ausztriai) konferencián, válaszolva az Erdélyi Riport kérdéseire is.

Dél-Tirol, amelynek mai hivatalos neve Bozeni Autonóm Tartomány, 1919 előtt az Osztrák Császárság része volt; az első világháború után Olaszországhoz csatolták. A határváltoztatás óriási ellenállást váltott ki a terület lakosságából, hiszen az önrendelkezés wilsoni doktrínája, mint Erdély egyes területeinél, Dél-Tirol esetében sem érvényesült. A két világháború közti időszakot a fasiszta uralom asszimilációs törekvései jellemezték. A cél burkolatlanul is a terület elolaszosítása volt. A hivatalos rendelkezések megtiltották a német nyelv nyilvános használatát: a hivatali érintkezés kizárólagos nyelve az olasz lett, a német iskolákat megszüntették, a német családneveket olaszosították. A fasiszta rezsim kísérletet tett arra, hogy lehetetlenné tegye a német nyelv használatát a régióban. A német kisebbség elleni intézkedések mellett az olasz lakosság betelepítését is intenzíven támogatták. Mindezek ellenére az olasz nem tudta átvenni a német szerepét a mindennapi életben.

Az első rendezési terv

A dél-tiroli autonómia arra az egyezményre nyúlik vissza, amelyet Ausztria és Olaszország 1948-ban Párizsban írt alá. Ez a megállapodás rögzítette, hogy Olaszország Dél-Tirolnak autonóm törvényhozási és végrehajtó hatalmat köteles juttatni. Ez az egyezmény különben része lett a szövetségesek és Olaszország között megkötött békeszerződésnek, s így Dél-Tirol kérdése nemzetközi üggyé is vált. A dokumentum védőhatalomként nevezi meg a dél-tiroli németek anyaországát, Ausztriát. Olaszország be is vezette 1948-ban az első autonómiamodellt, de az nem felelt meg sem a dél-tiroliak elvárásainak, sem a védőhatalom által szorgalmazott, a nemzetközi dokumentumokban foglalt feltételeknek. Éppen ezért a dél-tiroli kérdés 1960-ban az ENSZ elé került, s a világszervezet közgyűlése ugyanazon év október 31-én határozatban kötelezte Olaszországot, hogy Ausztriával közösen rendezze a kérdést. A római kormány halogató magatartását néhány dél-tiroli aktivista által elkövetett merénylet és az ENSZ 1961 novemberében nyomatékosan megismételt magatartása változtatta meg, aminek eredményeként Olaszország létrehozott egy valamennyi érdekelt fél képviselőjét tartalmazó vegyes bizottságot, s ez háromévi munkával 1964-re elkészítette a 137 konkrét intézkedésre vonatkozó javaslatát. Az intézkedések gyakorlatba ültetése csak a kétoldalú államközi egyeztetések befejeztével, 1971-ben kezdődött el, és 1992-ig tartott, amikor is Ausztria lezártnak nyilvánította az ENSZ-nél a dél-tiroli vitát.

Újabb modellek

A tartomány második autonómiamodelljét az 1971. évi alkotmánytörvény vezette be, amelynek révén létrejött a saját helyi parlament (Landtag) és a saját végrehajtó hatalom (Landesregierung). A még vitatott kérdéseket pedig a 2001 novemberében végrehajtott olasz alkotmánymódosítás nyomán létrejött harmadik autonómiamodell rendezte, ez többek között alkotmányjogilag is rögzítette a Dél-Tirol elnevezést, megszüntette a tartományi törvények római láttamozását, eltörölte Dél-Tirol azon kötelességét, hogy törvényhozásában magát az állami központi gazdasági-szociális reformtörvényeknek alárendelje, és felszámolta a római kormány által ellenőrző szervként kirendelt kormánymegbízott intézményét. A legújabb autonómiamodell szerint az autonóm illetékességet három fokozatra osztották. Az első, teljes illetékesség esetében az autonóm hatáskört csak az alkotmány, az olasz jogrend alapjai, a nemzetközi kötelezettségek és a nemzeti érdekek korlátozzák, a másodrendű vagy részilletékesség keretében a korábban felsorolt korlátok mellett az olasz állami törvények is határt szabnak az autonómia gyakorlásának, míg a harmadrendű vagy kiegészítő illetékességben meghatározott területeken az állami törvényeket tartományi törvények egészíthetik ki.

Működő autonómia

„Több mint harminc évvel a dél-tiroli autonómia fel- és kiépítése után valóban el lehet mondani, hogy fő célja, a német és ladin népcsoport védelme jelentős részben megvalósult anélkül, hogy a Dél-Tirolban honos olaszok, mint kisebbség a kisebbségben, általánosan elismert emberi és elemi szabadságjogaik gyakorlásában akadályozva lettek volna” – állítja Christoph Pan professzor. A német, mint hivatalos nyelv, minden közhivatalban az olasszal egyenrangú, sőt a ladin településeken a ladin is egyenrangú a másik két tartományi nyelvvel. Tehát három hivatalos nyelv van: a nemzeti (olasz), a regionális (német) és a helyi (ladin). A közhivatali állások betöltésénél, a kulturális és szociális támogatás elosztásánál szigorúan a néparányrendszer szerint járnak el. A saját iskolai és óvodai rendszer mindhárom népcsoport számára biztosított. A bozeni kisebbségi szakértő szerint azonban vannak még rendezetlen problémák, mint például a helynévadás kérdése.

Sarkalatos kérdések

Ahhoz, hogy az autonómia működhessen, jó néhány alapelvet kellett megfogalmazni és gyakorlatba ültetni. Ezek közül az első az egyetértéses eljárás alapelve, ezt már az autonómiakoncepció kidolgozásánál alkalmazták, s azon nyugszik, hogy valamennyi népcsoport képviselőjét bevonták a döntésekbe. Fontos volt a közhivatali állások részarányossága elvének bevezetése is, amely a korábban kirívó etnikai egyenlőtlenséget körülbelül egy generáció, azaz 30 év alatt számolja fel. A dél-tiroli autonómia másik sajátossága a három autonómiatípus (területi, kulturális és helyi) fontos elemeinek vegyítése. Elsőként a dél-tiroli autonómia területi jellegű, hiszen egy földrajzilag behatárolt területre, a Bozeni Autonóm Tartományra vonatkozik. A kulturális autonómia az iskolát és a kultúrát különíti el népcsoportok szerint. A helyi autonómia pedig a nyolc ladin népességű községben valósul meg, mert ezek a többi településtől eltérően háromnyelvűek, s a ladinok számára az anyanyelvhasználat a közintézményekben csak ezeken a településeken biztosított. Az olasz és a német népcsoport tagjai a közintézményekben az egész tartomány területén anyanyelvüket használhatják, tehát a kétnyelvűség minden közintézményben kötelező, míg a ladin településeken a háromnyelvűség kötelező. Gyakorlatilag, állítja Christoph Pan, Dél-Tirolban minden közalkalmazott, az összes foglalkoztatott 16 százaléka kétnyelvű, s jó páran háromnyelvűek. A második nyelv ismeretéért egyébként kétnyelvűségi pótlék jár, a fizetés tíz százaléka, a ladinul tudók pedig két másodnyelvért kapnak pótlékot.

Az eredmény nem marad el

„A dél-tiroli autonómia sikeres volt és marad, ha az érintettek elvárásait vesszük mércéül. Az autonómia lehetővé tette, hogy Dél-Tirolban a német ajkú nyelvcsoport és a ladin kisebbség meg tudja őrizni identitását anélkül, hogy az ott élő olaszok alapvető szabadságjogai sérülnének. Emellett Olaszország fenntarthatta területi integritását, Ausztria pedig kulturális és nyelvi tulajdonát országhatárain túl is képes volt megtartani” – vallja a dél-tiroli kisebbségkutató. Szerinte ennek eredménye, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2002-ben Olaszország dél-tiroli kisebbségvédelmi gyakorlatát ajánlásra méltónak minősítette, s az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003 júniusában a dél-tiroli modellt elemző Gross-beszámolót megfontolva elfogadta az 1334-es határozatot, melynek címe: Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint a konfliktusmegoldások forrásai Európában.

Átültethető-e a dél-tiroli modell?

„Az autonómia és a kollektív jellegű jogok kapcsolata különös jelentőséget nyert azt követően, hogy a dél-tiroli modellt több közép- és kelet-európai ország importálni kívánja. A modell átvétele azonban kockázatos, Dél-Tirol sajátos helyzete, a törvény és az autonómia sajátos tartalma komoly előzetes vizsgálatot igényel” – vélekedik Francesco Palermo kisebbségkutató, aki inkább a helyi, bolzanói (bozeni) olaszok sajátos, kisebbség a kisebbségben helyzetével foglalkozott. Christoph Pan azonban nem osztja olasz kollégája aggályait. Amikor a Kárpát-medencei magyarság problémáját jól ismerő kutatót az erdélyi magyarság számára megfelelő autonómiamodellről kérdeztük, a következőket válaszolta: „Jómagam úgy képzelném el, hogy Erdélyben három autonómiatípust lehetne alkalmazni. Az egyik a területi autonómia, amelyet a Székelyföldön lehetne foganatosítani, elsősorban Kovászna és Hargita, részben pedig Maros megyében. A kulturális autonómiát ki lehetne terjeszteni azokra a magyarokra is, akik nem élnek olyan kompakt közösségekben, mint a Székelyföldön, például Nagyvárad környékén vagy a Bánságban. Harmadsorban pedig el tudok képzelni egy helyi autonómiát, ahol nemcsak a magyarok, de más kisebbségek, például a bánsági svábok és az erdélyi szászok, vagy akár a bánsági bolgárok is helyi szinten többséget képeznek. Ezek esetében példaértékű lehet az 1993-ban megalkotott magyar kisebbségi jogszabály, amely már tíz éve jól működik”.

Králik Lóránd


A HÉT RIPORTJA


Berzenczey László utódai

Lehet-e széthúzás nélkül, méltósággal emlékezni történelmünk jeles napjaira? Lehet. Szét lehet-e ordas módon tépni az erdélyi magyarság egységét? Gátlástalanul tennék némelyek. Rafinált szándékkal szembe lehet állítani a székelyt a magyarral? Butaság. Egy atyafi érces szavait idézem mindenekelőtt: uraim, legyünk eszünknél! Az agyagfalvi névtelen székely szavainál nincs is közérthetőbb intés. Galambfalvától Székelyudvarhely felé tartva az út mentén jobbra monumentális emlékmű néz a Hargita felé. Őszidőn, ha arra jársz, utazó, érdemes pillantást vetned rá, súlyos időket, fontos üzenetet közvetít a Kő: a székelység önállóságának, szabadságért való küzdelmének és társadalompolitikai egységének máig ható jelképét látod – hol fényben, hol hűvös árnyékban – napjárás szerint.

Október 16-án az Agyagfalvi Nemzetgyűlés 155. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi megemlékezésen az Agyagfalva 1848 Alapítvány, valamint az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete megemlékező ünnepségén mintegy 300-an rótták le kegyeletüket a Székely Nemzetgyűlés emlékére állított agyagfalvi emlékműnél. Jelen volt Markó Béla szövetségi elnök, dr. Verestóy Attila szenátor, az RMDSZ udvarhelyszéki szervezetének elnöke, Antal István és Asztalos Ferenc képviselők, az udvarhelyszéki és a helyi RMDSZ képviselői, ott volt az agyagfalvi és a környékbeli székelység.
Ha van falunak búcsújáró napja, Agyagfalvának október tizenhatodika mindenképpen az, függetlenül attól, hogy csillagos, vagy keresztes toronyra néz fel az ember. A fúvós a trombitáján fényez egyet könyökével, az atyafi hetykén pöndörít bajuszán és a kelléktárból előkerült még valami: zsinóros huszárok az emlékmű körül, mintha a segesvári síkról jöttek volna fel a csapáson, megnézni: mi újság van Agyagfalván, azóta, hogy elnémult a csatazaj...

Az egység jelképe

A megemlékezés tudományos ülésszakkal kezdődött, az agyagfalvi református egyház gyűléstermében dr. Hermann Gusztáv Mihály a székely közigazgatásról és identitástudatról, Kolumbán Zsuzsanna az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésről, valamint Zepeczáner Jenő Udvarhelyszéknek az 1848-49-es forradalomban betöltött szerepéről tartott előadást.
A koszorúzási ünnepségen a szövetségi elnök rámutatott: ma is példamutató az, ahogyan a székelység Erdély legtávolabbi régiójában, a magyarság többi részétől elszakítottan meg tudott maradni szülőföldjén. A székelység megmaradásának titka a közösség önállóságában, szabadságszeretetében és egységében keresendő. A székely közösség a történelem folyamán sohasem volt elnyomott, de mások elnyomója sem. Az agyagfalvi nemzetgyűlés mindenekelőtt az egység jelképe, figyelmeztető jel arra is, hogy mi történhet a közösséggel, ha elveszíti a cselekvés egységét. Az Agyagfalván összesereglett székelyek kimondták ugyan az elnyomás elleni küzdelmet, annak eszközeiben azonban két táborra szakadtak, amelynek eredményeként az azonnali hadba lépést sürgető radikálisok pár hét alatt vereséget szenvedtek, a mérsékelteknek nevezett tábor viszont hosszú felkészülés után, sok hónapig sikeresen ellenállt a Habsburgnak.
– A céljaink lehetnek közösek, de az egység nélkül a közösség megmaradása veszélybe kerül – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Javasolta: a népszavazáson a székelység szavazzon igennel.
Dr. Verestóy Attila: – A székelyek nagygyűlését 1848 őszén nem az akkori kormány, nem is valamelyik szék elöljárósága, hanem Marosszék egyik országgyűlési képviselője, Berzenczey László hívta össze. Az RMDSZ képviselete is e bátor elődünk példáját követi. Mi azért vagyunk, hogy a kérdések megoldásán dolgozzunk. Ennek egyetlen hatékony módszere létezik manapság: az erős parlamenti képviselet, a hazai jogalkotásban való hangsúlyos részvétel. A fórum akkor kinyilvánította a régi feudális rendi székely nemzet megszűnését, és a polgári szerkezetű társadalom mellett foglalt állást. Mi, az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlés résztvevőinek utódai sem tehetünk másként.
– A személyeskedéseket és az egyéni érdekeket nem szabad a közösségi érdekek elébe helyezni. Ennek így kell működnie világi és egyházi szinten is. Népem iránti szeretet és aggodalom vezetett papi pályára. Tudom, hogy büszke, dacos nép vagyunk, de nemzeti közösségünk érdekét kockára tenni nem szabad! – mondta az ünnep szellemiségéről szólva az Erdélyi Riportnak Fosztó József agyagfalvi plébános.
– Bár mifelénk is próbálkoznak megbontani a magyarság egységét, Agyagfalva mai ünnepe is példa rá, kalandorok szavára általában nem vevő a nép. Nem szeretném a „nemzeti mozgalmakat” kommentálni, a mi községünkben, noha van egy-két hangadó, meggyőződéssel állítom, egységünknek ártani nincs erejük – vélte Farkas Márton polgármester.

A félkarú ember története

A közösség úgy él, ahogyan a történeteiből kiviláglik. Agyagfalván is vannak tanulságos történetek, csak legyen időnk a közember szavára figyelni. Az igaz történetekhez fölösleges kommentárt fűzni, megállnak a maguk lábán is.
Pető Imre községi tanácsosként abban jár, hogy az emlékmű és környéke, mintegy két hektáron, nyilváníttasson végre Székely Nemzeti Parknak. Csakhogy az emberi fukarság – nemegyszer: rosszindulattal megfejelt haszonlesés – gátat vet a jó szándéknak. Mesélte emberünk: vannak, akik nem hajlandók négy-öt árnyi földjüktől megválni, csak ha azt az alapítvány „rendes áron” kifizeti nekik. Ezek azok az emberek, akik az ünnepségen hajtókájukon a Szent Korona jelvényét viselik. Akik darabka földjük felajánlásáról hallani sem akarnak, de ha „kártérítésről” van szó, akkor máris érdekeltek. – Népünk történelmi múltját zsarolnák – fakad ki a tanácsos. Jegyeztük továbbá: vannak, akik már az emlékhely talajába is beleakasztanák ekéjüket, noha más dűlőkben száz hektárok maradnak parlagon, aztán vannak, akik nagy gonddal az emlékmű körüli fákat róják körül. Pető nem finomkodik a fogalmazással: – Megvannak a mi funarjaink is!
Egyébként ő volt az, aki az agyagfalvi emlékmű tábláját az olvasztároktól megmentette. Az emlékműállítás idején a pártcenzorok megtiltották, hogy a háromnyelvű tábla az emlékműre kerüljön. Kohóba vele! – adták ki az utasítást. Azt már nem, mondta Pető, s gondolt egy merészet. De mondta valaki még neki: Imre, te vagy az, aki a táblát megmentheted. A gyanú árnyéka sem vetülhet rád, hiszen te félkarú ember vagy, hogyan cipelhetnél mázsás súlyokat...
Nos a félkarú ember a súlyos öntvénytáblát kicipelte a határba, mint kincset, elrejtette föld alá. Csak fiának hagyta meg: „a táblát, ha úgy lesz, netán ha már nem élek, a víztároló mellett keressed...”
A fordulat után, némi félelemmel ugyan, de kiásták a táblát, ma ott van a műemléken.
– Nem vagyok hős – mondja Pető Imre. – Mások szereztek ahhoz jogosítványt. Például Katona Ádám úr. Soha sem érdeklődött, nem tiltakozott, mi lett a táblával, csak amikor előkerült, akkor jött lobogó hajjal fényképezni. Akkor mi ilyen embertől kérjünk tanácsot!? – a félkarú ember inkább állította, mint kérdezte utolsó mondatát.
Sötét árny vonult át az emberek arcán. A pohárnyi pálinka is alig csúszott le a torkukon.

Lokodi Imre




A beteg neve: egészségügy

Cukorbeteg néni egy taxiban órák óta ájultan várja, hogy beutalják a kórházba. Szolgálatos orvos azonban nem jelentkezik. A kórház vezetősége zavaros szabályokra hivatkozva „magyarázza a bizonyítványát”. A történet ismerős – néhány hete majd minden tévéadón láthattuk. Egy fiatalember hasonló okokból életét veszti. Háziorvosa mentegetőzik: neki nem kötelessége éjnek idején megvizsgálni a beteget. A mentőszolgálatos panaszolja, kevés az autó, sok a segélykérés – lehetetlen néhány perc (óra?) alatt eleget tenni minden hívásnak. A forgatókönyv minden esetben szinte azonos – és legtöbbször senkit nem vonnak felelősségre a történtekért. Marad a „diagnózis”: válságban a hazai egészségügy.

Románia lakosai átlagosan 8 évvel élnek kevesebbet, mint az Európai Unió állampolgárai, tehát a csatlakozás egyik biztos hatásaként rontani fogjuk a közös statisztikát. Az igazsághoz tartozik, hogy válságjelek másutt is jelentkeznek, Magyarországon néhány hete a szakminiszter lemondásával jelezte, hogy nem tudja elfogadni a jövő évi költségvetésnek az egészségügyre fordítható keretösszegét. A szakma is válságról beszél, a Magyar Orvosi Kamara a legnagyobb ágazati szakszervezettel együtt demonstrációt tartott a minisztérium előtt. Hasonló megmozdulásokban nálunk sincs hiány, az egészségügyi dolgozók szakszervezete, a Sanitas múlt szerdán országszerte megkezdte tiltakozó akcióit. Egy héten keresztül a kórházakban japán sztrájkot tartottak, amit további megmozdulások követnek. Hétfőn két órára felfüggesztették a munkát, az általános sztrájkot pedig szerdától hirdették meg. A Sanitas szerint a kormány nem tartotta be az augusztusban aláírt megállapodásban vállalt kötelezettségeit. Ezek a bérezésre, többek között a különböző pótlékok és a 13. fizetés megadására, valamint az élelmiszerjegyekre és az elbocsátott egészségügyi dolgozók végkielégítésére vonatkoznak. A pénzhiány okai a térség országaiban hasonlóak, ám Románia a szomszédainál is kevesebbet költ az egészségügyre, elméletileg a nemzeti össztermék alig három százalékát. Hogy ez sem teljesen igaz, jelzi a Számvevőszék májusi jelentése, mely szerint tavaly az egészségügynek szánt 45.000 millárd lejből tizenötezret nem az egészségügyre költöttek. Ráadásul az egészségbiztosító számításai sem jöttek be, hiszen a vártnál 16.000 millárd lejjel kevesebb járulék folyt be, mert elsősorban az állami nagyvállalatok nem fizették a kötelező biztosítást. Az adósságok összértéke megközelíti a 30.000 millárd lejt, ami azt jelenti, hogy a lakosság közel egyharmadának nincs egészségbiztosítása. Számukra csak az életmentő sürgősségi ellátás ingyenes, minden egyéb beavatkozásért fizetniük kell.

Fehér köpeny a turkálóból

Dan Peretianu, a legnagyobb orvosszakszervezet (CFMR) elnöke a bajok gyökerét abban látja, hogy Romániában az egészségbiztosításra kifizetett összegekkel nem önálló intézmény rendelkezik, ezek ugyanis az állami költségvetés részét képezik. Így az alapok bekerülnek a nagy körforgásba, s nehéz nyomon követni, mi történik velük. Peretianu szerint tavaly az egészségügynek szánt 15.000 millárd lej valószínűleg a nyugdíjpénztárt gazdagította vagy más költségvetési lyukak betömésére használták fel.
Ugyanakkor a hazai kórházak az elmúlt évben 9000 millárd lejjel lépték túl költségvetési keretüket. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) pedig 3000 milliárddal maradt adósa a gyógyszerforgalmazó cégeknek. A szaktárca illetékesei a mérleg egyensúlyának megteremtése helyett ellenőrzéseket végeztek a kórházakban, és megállapították, hogy jelentős összegeket nem megfelelően költöttek el: egyik helyen sok a pakura, másik kórházban a kelleténél gyorsabban fogy az antibiotikum vagy túlságosan drága fecskendőket vásároltak. Persze a kórházak felelősségre vonásától sem több pénz nem lesz, sem működésük nem fog javulni. Jellemzi a helyzetet egy minapi sajtóhír, mely szerint a craiovai kórház sürgősségi osztályának orvosai és alkalmazottai turkálóban vásárolják maguknak a fehér köpenyt...

Nincs alkotmányos keret

Elkerülhető lett volna a válság kialakulása, ha alkalmazzák az egészségügyi biztosításokra vonatkozó 1997-ben hatályba lépett jogszabályt. A törvényt az akkor még RTDP-s (PDSR) honatyák kezdeményezték, illetve Iulian Mincu volt egészségügyi tárcavezető. A jogszabály értelmében a lakosságtól begyűjtött biztosítási alapokat a mindenkori kormányzattól független biztosítónak kellett volna kezelnie, s az adófizetők is beleszólhattak volna az alapok felhasználásának módjába. Csupán a jogszabály elfogadása után derült ki, hogy Románia alkotmánya nem nyújt keretet ilyen független szervek működéséhez. Ezért kormányrendelettel szabályozták, hogy a lakossági hozzájárulásból származó alapok az állami költségvetésbe jussanak, onnan a szaktárcához, majd a biztosítóhoz. E hosszadalmas folyamat minduntalan a bürokráciába ütközik, s lehetőség nyílik arra, hogy a járulékokat ne eredeti céljuknak megfelelően használják fel. Sajnos az alkotmánymódosítás tervezete sem rendelkezik az önálló állami biztosítók működéséről. Ennek ellenére az Országos Egészségbiztosítási Pénztár azt tanácsolja a biztosítottaknak, hogy vegyenek részt a népszavazáson és szavazzanak az alkotmány módosítására, mivel ez a törvény az orvosi ellátásra vonatkozó jelentős előírásokat is tartalmaz. Első alkalommal szabályozzák ugyanis külön szakaszban, hogy az egyes pénzalapokba befizetett járulékok összegét kizárólag azok eredeti rendeltetésére lehet használni, emellett a törvény biztosítja az állampolgárok jogát az orvosi ellátásra.

Vesztes patikák

Idős asszony sírdogál orvosánál. Sehol nem tudja beváltani az ingyenes vényt. Pénze pedig nincs arra, hogy megvásárolja a drága gyógyszert. Hiába jogosult az ingyenes orvosságra – órák hosszat sorba áll érte, majd a patikus közli vele: elfogyott a kedvezményes gyógyszerekre szánt összeg. Egyébként erre a biztosító szerződést köt a forgalmazókkal, azaz vállalja a gyógyszerek árának térítését. Gyakorta ez csak ígéret: a gyógyszertárak kiadják az ingyenes orvosságot, majd hónapokig várnak arra, hogy a biztosító fizessen. Ráadásul az idén csak bizonyos gyógyszertárak fogadhatnak el kedvezményes vényeket, s részükre is havi keretet szabtak meg. Ez az oka annak, hogy a betegeknek sietniük kell a hónap első napjaiban – gyakran első óráiban – beszerezni az orvosságokat.
Az egészségügyi tárca és a biztosító illetékesei a forgalmazókra hárítják a felelősséget, mondván, semmi okuk rá, hogy ne adjanak ki kedvezményesen gyógyszert. Csakhogy egyes gyógyszertárak több mint egy éve várnak a kiadott orvosságok ellenértékére – s valószínű, hogy az összeget soha nem kapják vissza egészében. Ionel Blănculescu, a kormány „főellenőre” ugyanis nemrég bejelentette: a biztosító visszamenőleg újratárgyalja a forgalmazókkal a szerződés feltételeit. Magyarán nem a kialkudott összeget kapják majd a biztosítótól, hanem jóval kevesebbet. Blănculescu cinikusan meg is jegyezte: ha a forgalmazók nem fogadják el az új feltételeket, évekig kedvükre pereskedhetnek.

Nem csupán pénzkérdés?

Kórházigazgató panaszkodik: a biztosítóval kötött szerződés szerint a botoşani-i megyei kórház idén csak huszonháromezer beteget fogadhat. Júliusig már húszezer személyt utaltak be. Ha nem tárgyalják újra a szerződést, a kórház rövidesen bezárhatja kapuit. Ez nem egyedi eset, az utóbbi években folyamatosan növekszik a kórházban kezelt betegek száma. Erre különféle magyarázatok hangzanak el. Egyesek szerint a háziorvosok jobban végzik a dolgukat, s korábban felfedezik a különleges kezelést igénylő kórokat. Mások úgy vélik: a betegek nagy része a háziorvos hanyagsága miatt kerül kórházba, ahol – ez nem titok – a betegnek mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Hálapénzt vár a kórház kapusa, a nővér meg az orvos is. Nemrég nyilvánosságra került egy – a többség által túlzottnak tartott – statisztika is, amely szerint az orvosok a legkorruptabb társadalmi rétegekhez tartoznak. Dan Peretianu szakszervezeti vezető úgy véli, kevés a kilátás arra, hogy a sokak által átkozott gyakorlat megváltozzon. Szerinte a hálapénz szovjet találmány. Ahhoz, hogy ezzel szakítsunk, előbb az egészségügyi rendszernek kell megváltoznia úgy, hogy ne korlátozza az orvosok jövedelemforrásait. Csakhogy a jelen pillanatban nem létezik stratégia az egészségügyi problémák átfogó kezelésére. Peretianu szerint senki nem tudhatja, mi történik tíz vagy akár öt év múlva. Márpedig ha az egészségügyi rendszer nem változik meg gyökeresen, a következő években tovább mélyül a válság. Igaz ugyan, hogy Románia gazdasága fejlődési pályán van, de az egészségügy működtetése nem csupán pénz kérdése. Hogy a rendszer működőképessé váljon, ma még csupán elméletben létező alapelvekre kellene építeni. Legfontosabb ezek közül a decentralizáció, a szolidaritás és a szubszidiaritás elve. Helyi szinten kellene dönteni az alapok felhasználásáról, az orvosokkal és gyógyszerforgalmazókkal kötött szerződések feltételeiről. A szolidaritás elve pedig arra vonatkozik, hogy a járulékokat mindenki mindenkiért fizeti. Ez nálunk nem valósulhat meg, míg bizonyos kivételezett csoportoknak – mint a hadsereg, a rendőrség meg a titkosszolgálatok alkalmazottai – külön biztosítójuk van. Peretianu szerint a változás legfontosabb feltétele az, hogy a lakosság ráébredjen az ügy fontosságára, arra, hogy csakis vezetőire nyomást gyakorolva változtathat a kialakult helyzeten.

Krónikus orvoshiány

Kovászna megyében a kórházakban mutatkozó szakorvoshiány az egészségügy fő gondja. Ghiţă Drăgoiu, a megyei Egészségbiztosítási Pénztár (EBP) vezérigazgatója szerint például Baróton vagy Kovászna városában az orvoshiány miatt a járulékot fizetők nem részesülhetnek az őket megillető, minőségi orvosi szolgáltatásban. Október elsején, a korábbi hónapokhoz hasonlóan, a rászoruló betegek már hajnalban sorban álltak a patikák előtt, hogy megvásárolhassák a felírt medicinákat. A sorban állók arról panaszkodtak, hogy nem egy, hanem több gyógyszertár előtt kell megosztaniuk idejüket a hónap első napjaiban, mert a receptre felírt szerek különböző gyógyszertárakban szétosztva találhatók. A kovásznai egészségbiztosító vezetője szerint az év utolsó három hónapjában megoldódik a térítéses és ingyenes gyógyszerek helyzete, mivel a központi alapból a megyének leosztottak további 33 milliárd lejt. A patikusok vállalták, hogy októberben, novemberben és decemberben több gyógyszert vásárolnak és forgalmaznak, ezért több pénzt kapnak az egészségbiztosítótól. Ugyanakkor hiányos a büdzséje a háromszéki EBP-nek is, mert a helyi cégek 185,9 milliárd lejjel, a tavalyi évhez viszonyítva közel 20 százalékkal nagyobb összegű járulékbefizetéssel tartoznak.
Drámai helyzetben van a megyei mentőállomás is: egyaránt kevés az orvos és az asszisztens, a gyógyszer, a rohamkocsik üzemeltetéséhez szükséges üzemanyag – állítja dr. Tiberiu Poştoacă, az intézmény igazgatója. Kevés az infúziós oldat, a mesterséges lélegeztetéshez szükséges oxigénpalack. Az adományként külföldről kapott mentőkocsikhoz méregdrága alkatrészeket, berendezéseket kell vásárolni. Tömegszerencsétlenség vagy szívroham esetében képtelenek folyamatosan biztosítani az előírt készenléti személyzetet. Bodzaforduló városában egyetlen mentőcsapat van, s ha az terepre indul, nincs, aki fogadja a segélykérő telefonhívásokat a mentőállomáson. A megyei állomás huzamosabb ideje hitelbe kap benzint a szolgáltatótól, és képtelen fizetni az amúgy kötelező biztosításokat is. Például a helytelen kezelés miatt beperelt, pervesztes orvos vagy asszisztens nem tudja állni a páciens követelte erkölcsi kártérítést. A mentőállomás évek óta hiába hirdet meg orvosi és asszisztensi állásokat, az alacsony fizetések miatt nincs jelentkező.
Komoly anyagi nehézségekkel küszködik a Maros megyei mentőszolgálat is, költségvetése a tavalyinál is kisebb, és egyre nagyobb összegekkel tartozik a pótalkatrész- és üzemanyag-forgalmazóknak. A 80 gépkocsiból 72 üzemel, elavult az autópark, a havi 3 milliárd lejes költségvetésből a szolgálatot alig-alig működtetik. A mentők még nem tudják, hogy a jövő évi költségvetésből mennyi jut nekik. A tavalyi 39,5 milliárd lejes költségvetéshez képest az idén alig 37,9 milliárdból szirénáznak.
Marosvásárhelyen az is köztudott, hogy a kórházakkal szemben minden középület elsőséget élvez, ha netán az állagmegőrzésről van szó. Legutóbb a megyei tanácsülés egyik fontos napirendi pontja volt a tanács tulajdonába átkerült 26 egészségügyi épület sorsa: miből, hogyan tatarozhatnák ezeket valamelyest, az önkormányzatnak ugyanis nincs pénze az épületek karbantartására. A városi és megyei tanács szakbizottsága egyeztető tárgyalásokat folytat az intézmények költségeinek megosztásáról, azonban egyelőre nem született határozat arról, hogy hány marad a megyénél, s hányat vállal át a város. Virág György tanácselnök lapunknak elmondta, hogy 2,1 milliárd lejt irányítottak át négy kórház felújítására, ami távolról sem elegendő. A megyei tanács tartalékalapjaiból 200 millió lejt kap a SMURD, 2, 1 milliárd lejt a megyei kórház.

Világnap sorban állással

Bihar megyében is áldatlan állapotok uralkodnak az egészségügyben, különösen az ingyenes és kedvezményes árú gyógyszerek kiváltása körül. A tortúra minden hónap első napjaiban itt is megismétlődik: a patikák előtt hosszú sorok kígyóznak, a beteg emberek kénytelenek tehetetlenül várni arra, hogy hozzájuthassanak a szükséges orvossághoz. Rendszerint már a hónap első két-három napján elfogynak a térítéses és ingyenes gyógyszerek. Október elsején a romániai egészségügy afféle gonosz fricskájaként sok beteg, idős ember úgy „ünnepelte” az öregek világnapját, hogy a gyógyszere kiváltása miatt órákon át tülekedett valamelyik patika előtt. Az általunk megkérdezett gyógyszerészek véleménye szerint a helyzet immár tarthatatlan, s nincs sok remény a közeljövőbeni változásra. A nagyváradi Cazaban utcai gyógyszertárnál éppen a már említett idősek világnapján ájult el az egyik sorban álló nyugdíjas, ki kellett hívni hozzá a mentőt. Az egészségbiztosító Bihar megyei szóvivője is pénzhiányról beszél, ám arról semmi reménykeltőt nem tud mondani, hogy mitől és mikor fordulhat jobbra a helyzet. Másodikán a legtöbb váradi patika bejáratánál már ez a felirat fogadta a betegeket: „Nem adunk ki ingyenes gyógyszert, mert elfogyott a keret.”

Nem látjuk a következő nemzedéket

Dr. Benedek István marosvásárhelyi hematológus főorvos meglehetősen szkeptikus: az egészségügy reformja a kórházak kapujában vesztegel, az orvos munkájának társadalmi megítélése folyamatosan romlik, a fiatal medikusok külföldre pályáznak, s noha az egészségügybe egyre több pénzt pumpálnak, a betegellátás szintje alig javul.

– Doktor úr, sokan meglepődtek, amikor a Marosvásárhelyi Orvosi és
Gyógyszerészeti Egyetemen az idei felvételi vizsgán – a korábbi évektől eltérően – majdhogynem aluljelentkezés volt. Elnéptelenedik a pálya, az orvosi szakma veszít presztízséből?


– Presztízse csakugyan folyamatosan csökken. A káros folyamatnak több tényezője van. Annak ellenére, hogy az egészségügybe egyre több pénzt pumpálnak, a betegellátás színvonala nem javul. Ha azt mondjuk, hogy stagnál, akkor még jóindulatúak vagyunk. Ennek oka elsősorban az, hogy az elkezdett reform még mindig a kórházak kapujánál vesztegel, a kormányzat nem vett figyelembe fontos paramétereket. Véleményem szerint az egészségügyi vezetésnek a gyakorlatban is fel kellett volna vállalnia a sürgősségi és szakorvosi betegellátás európai normatíváinak alkalmazását. Másrészt a szociális jellegű betegellátás folyamata is leállt. A kormányzathoz tartozó állami egészségügyi intézmények eladósodtak, az utóbbi években a normális betegellátáshoz szükséges gyógyszerek ára a megfizethetetlenségig emelkedett. A rossz szervezettség is károsan befolyásolja a betegellátás szintjét, ennek következtében az orvos munkájának társadalmi megbecsültsége is romlik. Tegyem hozzá, sok esetben jogosan, mert ha a páciens havonta kifizeti az egészségbiztosítási járulékot, megfelelő kórházi ellátást vár el, csakhogy éppen az ellenkezőjével találkozik. Ezért a beteg, ha teheti, magánklinikán jelentkezik, amit jól meg kell fizetnie. Sajnos, a magánintézmények státusa sincs tisztázva, nem indult be a magánbiztosító rendszer sem.

– Eszerint az orvostársadalom is abban reménykedik, hogy valami csoda folytán egyszer csak túl lesz ezen a kegyetlen átmeneti rendszeren, és jön valami biztató?

– A magam korú orvos szerencsésebb helyzetben van ahhoz képest, amit kénytelenek átélni a fiatalabb kollégák. Szerencsésebb helyzetben vagyok, mert túl vagyok a képzésen, két szakorvosi oklevéllel is. Belgyógyászat-hematológiában egész magas, teljes joggal mondhatnám, nyugati szinten dolgozunk, kórházunkban csontvelő-átültető központot működtetünk, pillanatnyilag egyedüliként az országban. Fontos, hogy amit az orvos tesz, azt feltétlenül szeresse, hittel tegye, munkája elégtételt jelentsen neki. A nagy probléma az, hogy a hátunk mögött nem látjuk a következő nemzedéket. Ha körülnézünk, döbbenettel vesszük tudomásul: nincsenek körülöttünk fiatalok, akik átvennék a betegellátásnak azt a részét, amelyet most mi végzünk. Nem jönnek a pályára, vagy akik jönnek is, hamar távoznak, mert a hat év egyetem után olyan rezidens vizsgaidőszak következik, aminek az átláthatósága kérdéses, továbbá az orvos nem tud olyan pálya felé irányulni, amelyet szívesen vállalna. Oda kerül, amit kényszerűen vállalnia kell, következik tehát egy ötéves rezidensi (alorvosi) képzés. Ha pedig mindezen túl van, akkor azt veszi észre, hogy harmincöt-negyven éves lett, és még mindig a pálya elején tart. A fiatal orvos átlátja a helyzetet, és kitelepül. A Marosvásárhelyen végzett magyar orvosok jelentős százaléka ma is az anyaország felé tart. Egy Nyugaton kapott orvosi fizetés a hazainak minimum a tízszerese, ezek után nehéz maradásra bírni a fiatal kollégákat.

– Amikor Marosvásárhelyen elkezdték a csontvelő-átültetéseket, a lapok kiemelten kezelték a hírt. A marosvásárhelyi klinikai betegellátásnak a transzplantációval új, korszerű fejezete kezdődött?

– A csontvelő-átültetés nem egyszerű műtét, egész sor beavatkozás eredménye. Tulajdonképpen őssejt átültetéséről van szó, az lehet a beteg saját őssejtje vagy valakitől átadott. Ha a beteg saját őssejtjét manipuláljuk, az őssejtet levesszük, lefagyasztjuk, hetekig, hónapokig, akár évekig tartósítjuk. A szervezetbe visszaültetett csontvelő tulajdonképpen újraképzi a beteg immunrendszerét. Ezt a módszert Marosvásárhelyen már két éve sikeresen végezzük, csakhogy nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk, hiszen, mint mondtam, nincs megfelelő számú szakemberünk, aszszisztensünk, nincs pénz. Eddig tizenegy átültetést végeztünk, büszkék vagyunk arra, hogy mindegyik sikeres volt, tehát valamennyi betegünkben megfogantak a beültetett őssejtek, újraképződött a csontvelő. Olyan pácienseken végezzük ezeket a beavatkozásokat, akiket műtét nélkül belátható időn belül elveszítenénk.

– Marosvásárhelyen kívül végeznek még az országban csontvelő-transzplantációt?

– A csontvelő-átültetési centrumok létrehozásának ideje Hajdú Gábor tárcavezetésének befejeződő szakaszára tehető. Büszkék vagyunk arra, hogy Bukarest és Temesvár mellett Marosvásárhelyen is létesült ilyen centrum. Az említett városokban levő központok a fenti okok miatt szüneteltetik működésüket, úgyhogy ebben az évben kizárólag mi végeztünk átültetéseket, az idén a hatodik ilyen műtétnél tartunk.

– Műtét előtt végez „gazdasági számításokat”, hogy az illető páciensre mennyit lehet költeni?

– E műtét költsége fix. Persze nem minden átültetés végezhető azonos költséggel, hiszen műtét előtt, műtét után felléphetnek váratlan komplikációk, amelyek a beavatkozás költségeit befolyásolhatják. A Nyugaton végzett csontvelő-átültetések legalább háromszor annyiba kerülnek, mint Marosvásárhelyen.

– Előfordulhat az, hogy a műszerezettség hiánya miatt veszítik el betegüket?

– A klinikákon kitűnő orvosok dolgoznak, bár, mint mondtam, az utánunk jövők lehetőségeiről kétségeim vannak. Szakorvosaink jó része járt Nyugaton, ismerik a legújabb műszerezettséget, persze a nehézségek is nyilvánvalóak. Az orvos teszi a dolgát, amíg teheti... Mi nyugati színvonalon dolgozunk, van úgy, hogy huszonnégy órából huszonnégy órát a klinikán töltünk. Az orvos sokszor a lehetetlennel küszködik. Ez benne van a pakliban...

Szakma vagy hivatás

– Jó, ha az orvos előbb-utóbb elvégez egy gyorstalpaló adminisztrációs kurzust?

– Értem a kérdésben rejlő iróniát, valóban, időnknek legalább hatvan százalékát adminisztrációs munkával töltjük, állandóan jelentéseket fogalmazunk, valami őrjítő...

– Azt mondják, nálunk a hálapénz a torta. Akkor hát a bér csak a hab rajta?

– A kelet-európai országokban ez a realitás. Egyértelműen elítélem azt a kollégát, aki a legkisebb jelét is mutatja, hogy bizonyos beavatkozást csakis külön juttatás fejében végez el. Persze az lenne az ideális, ha minden orvos hivatásként gyakorolná a szakmáját...

– Sok orvos esküdözésig menően jelent ki még effélét, ám a realitás mást tükröz.

– Mert megalázó az orvosok társadalmi helyzete, fizetésük létminimum, és akkor nem beszéltünk a szakirodalom beszerzéséről, szakkonferenciákról, egyéb költségekről. Lehetetlen helyzet...

– A vásárhelyiek tudják, hogy helyi tanácsosként gyakran szembekerül a város polgármesterével.

– Engem személy szerint zavar, hogy a polgármester állandóan meghirdeti a békességet, csakhogy azt a magyarok nélkül képzeli el. Azt állítja, hogy a városi tanács RMDSZ-frakciója csak hátráltatja a város fejlődését, meg sok furcsa teóriával áll elő. Elmondtam neki, legyen világos, mi, magyar városi képviselők, nem akadályozzuk, hiszen négyszer annyi pénzt szavaztunk meg az utak javítására például, mint Fodor Imre polgármestersége idején.

Domokos Péter E. Ferencz Judit
Lokodi Imre Tóth Hajnal


TŐKE&PIAC


Az együttélés esélyeit kihasználva

Több mint egy tucat vezető magyar üzletember látogatott október közepén Bukarestbe, hogy részt vegyen a Magyar–Román Üzleti Tanács két tagozatának, a románnak meg a magyarnak az első együttes ülésén. Bár egyesek két intézményről beszélnek, a Magyar–Román, illetve Román–Magyar Üzleti Tanácsról, valójában egyetlen lobbiszervezetről van szó, amely elsősorban a két ország nagyvállalkozóit tömöríti.

A Magyar–Román Üzleti Tanács tagozatainak szinte az összes nemzeti nagyvállalkozó tagja a két országból. A román tagozat listáján olyan nevekkel találkozhatunk, mint George Copos (Ana Grup), Gelu Tofan (Tofan Grup), Dinu Patriciu (Rompetrol), Viorel Micula (European Drinks – Transilvania General), Ioan Niculae (Interagro), de a romániai magyar üzletemberek is jelen vannak, mint az alelnöki tisztséget betöltő Verestóy Attila szenátor, Frunda György szenátor, Teszáry Zoltán (RCS, RDS) vagy éppen a kanadai állampolgárságú Böszörményi Zoltán (Luxten Lighting). Magyar részről pedig olyan cégek képviseltetik magukat, mint a Trigránit, a MOL, a Richter Gedeon, a Zalakerámia, a Danubius Hotels, a Pannonplast, a Dunapack, a Fotex, az OTP, az Ikarus, a Transelektro, a Kossuth Holding, az Egis, a Vegyépszer, a Betonút vagy a Mélyépítő. A magyar tagozat tagja az állami tőkével működő Corvinus Rt. és Eximbank, illetve a Magyar Beruházási és Kereskedelemfejlesztési Kht. Ez utóbbi intézmény bukaresti irodaigazgatója, Halász János egyúttal a magyar tagozat operatív titkára is.

Befektetési konferencia a privatizációs ügynökségen

Mivel a nagyvállalkozók ideje nagyon drága, és protokolláris rendezvények kedvéért egyik nagy cég vezetője sem hajlandó majdnem ezer kilométert utazni, a szervezők igyekeztek tartalommal megtölteni az üzleti tanács tagjainak programját. Ennek szellemében a megbeszéléssorozat a román Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Ügynökség székhelyén rendezett befektetési konferenciával kezdődött. A házigazda Ovidiu Muşetescu köszöntötte a Magyar–Román Üzleti Tanács tagjait. „Ez a kezdeményezés a két ország közötti kapcsolatok normális működésének és a bizalomnak a jele, s ugyanakkor jelzi, hogy a magas szintű politikai kapcsolatok mellett olyan gazdasági kapcsolatok alakultak ki, amelyek mindkét ország hasznára dinamikusan fejlődnek” – hangsúlyozta az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Ügynökség elnöki tisztségét is betöltő bukaresti tárcavezető. George Copos, a Magyar–Román Üzleti Tanács román tagozatának elnöke ugyanakkor azzal egészítette ki Muşetescu szavait, hogy Magyarország előrébb tart a privatizációs folyamatban is, ezért a közvetlenebb gazdasági együttműködés megfelelő keretet teremthet a tapasztalatok átadására. „Magyarország eddig mintegy 28 milliárd dollárnyi külföldi befektetést vonzott, míg a Romániában befektetett külföldi működőtőke állománya alig haladja meg a 9 milliárd dollárt. Bízunk abban, hogy a következő három-négy évben a külföldi befektetések állománya megháromszorozódik” – jelentette ki az Ana Groupot irányító román nagyvállalkozó.

Magyar tapasztalatok

A befektetési konferencián a tapasztalatcsere egyik első eleme Vásárhelyi Istvánnak, a magyar ÁPV Rt. vezérigazgató-helyettesének előadása volt: a magyar privatizáció szakaszait és alapelveit vázolta fel. Öt szakaszt különített el a magyar magánosítás történetében: a spontán privatizáció szakaszát (1988–1990), melyet az állami kontroll hiánya jellemzett; a könnyen értékesíthető cégek eladását (1990–1994), amikor a hazai befektetők kedvező helyzetbe való hozása volt az egyik legfontosabb szempont; a stratégiai cégek eladását (1995–1997), amikor a tőkepiaci módszerek kerültek előtérbe az értékesítésnél; a privatizáció lelassulásának szakaszát (1998–2001), amelyben főleg kisebbségi tulajdonrészeket adtak el; a magánkézbe adás újraindítását (2002-től). Az utóbbi nagyjából 2006-ban zárul le, és utána remélhetőleg már csak 37 cég marad állami tulajdonban. „Nem vagy csak részben privatizált a hajózás, a légi közlekedés, a közúti személyszállítás, az erőművek, a nagyfeszültségű villamoshálózat, a műsorsugárzás és a mezőgazdaság” – fűzte hozzá Vásárhelyi István. Reményi Zoltán, a Corvinus Rt. vezérigazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az általa irányított befektetési vállalat, amely a magyar tőkeexportot hivatott támogatni, több milliárd forintot is képes kihelyezni romániai vállalkozásokba, s ezekben a magyar, illetve román szakmai befektető mellett, pénzügyi befektetőként vesz részt a Corvinus.

Jelzés a MOL-nak

Dinu Patriciu hozzászólása a konferencia egyik fontos eseménye volt. Szerinte a Petrom román kőolajipari társaság privatizációjában jó esélyekkel indulhatna egy olyan konzorcium, amelyben vállalata, a Rompetrol mellett a magyar MOL és az osztrák ÖMV is részt venne. Ovidiu Muşetescu privatizációs miniszter nem fogalmazott ennyire nyíltan, de azt elismerte, hogy szívesen látnának regionális konzorciumot a Petrom tulajdonosaként, főleg olyan cégcsoportot, amely felveheti a versenyt a multinacionális nagyvállalatokkal és meghatározóvá válhat a térségben. Az általános vélemény szerint csak cégtársulás lehet a Petrom privatizációjának nyertese, ugyanis egyik jelentkező sem olyan erős, hogy egyedül „bekebelezhesse” a román kőolajipari nagyvállalatot. A román magánosítás irányítóinak valószínűleg ez is volt a céljuk, hiszen a stratégiát eleve úgy állapították meg, hogy a multinacionális cégek számára ne legyen olyan kedvező. A bukaresti megnyilatkozások egyértelmű jelzések a regionális pozíciók megszerzésére törekvő magyar kőolajipari cégnek: elképzelhető, hogy valamilyen társulás tagjaként a privatizáció egyik nyertese lehet.

Ajánlatok és lehetőségek

A magyar nagyvállalkozókkal konkrét befektetési lehetőségeket ismertettek mind az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Ügynökség, mind a Banki Aktívumokat Értékesítő Ügynökség székhelyén. Míg a privatizációs intézményben az ajánlatok között főleg stratégiai jelentőségű vállalatokat mutattak be – mint például az Oltchim vegyipari kombinátot –, a banki aktívumokat értékesítő ügynökség kínálatában kisebb és közepes méretű cégek szerepeltek. A kevésbé érdekes mezőgazdasági és állattenyésztési profilú, jelentős adósságállományt felhalmozott cégek között egy-egy komolyabb ajánlaton azért megakadt a magyar vendégek szeme, mint a bibarcfalvi ásványvíz-palackozón, a săvineşti-i műtrágyagyáron, a szereti fecskendőgyártó üzemen vagy a sinaiai Mara szállón. A legtöbb esetben azonban túl drágának tűntek a vételre kínált cégek, ugyanis az eladási ár megállapításánál sokszor nem a valós értéket, hanem az adósság- és eszközállományt veszik figyelembe. A jogszabályok miatt mintha néha átesne a ló túlsó oldalára a Banki Aktívumokat Értékesítő Ügynökség. Vagyis nem az a gond, hogy áron alul értékesíti az aktívumokat, hanem az, hogy éppen még működőképes cégek esetében olyan árat állapít meg, amely elijeszti a túlélést biztosító befektetőt. Anişoara Georgescu vezérigazgató mindenesetre megnyugtatta a magyar cégvezetőket: nem bocsátják eladásra azokat az aktívumokat, amelyek az ingatlan-visszaszolgáltatási jogszabályok hatálya alá esnek.

Energetika és infrastruktúra

Az üzleti tanács magyar tagozatának tagjai ellátogattak a bukaresti Ipari és Gazdasági Minisztériumba meg a szállítási szaktárcához is. Az ipari minisztériumban a – Hatvani György magyar energetikai helyettes államtitkárral kiegészülő – küldöttség főleg a romániai energiaszektor helyzetéről és közelgő privatizációjáról kaphatott képet Gheorghe Indre energiaügyi főosztályvezetőtől. A magyar vállalkozók másik csoportját inkább a szállítási és építésügyi minisztérium államtitkárának, Marius Sorin Botának az erdélyi autópályákkal és az útépítési programmal kapcsolatos tájékoztatója érdekelte. A két erdélyi sztráda iránt komoly érdeklődést mutat a – Romániában a Bihar megyei Utak Rt. révén jelen levő – Vegyépszer, illetve a Mélyépítő Rt.

Együttélési hasznok

A még kihasználatlan gazdasági lehetőségek felderítésének szükségességéről beszélt Bartha Ferenc, a magyar tagozat elnöke azon a sajtótájékoztatón, amelyet a társelnök George Copos birtokában levő bukaresti Crowne Plaza szállóban tartottak a Magyar–Román Üzleti Tanács két részlegének vezetői. Bartha Ferenc egyúttal bejelentette, hogy a lobbiszervezet következő ülése jövőre, Budapesten lesz. George Copos azt hangsúlyozta, hogy a román vállalkozóknak és hatóságoknak van mit tanulniuk az uniós felzárkózás útján előbbre tartó Magyarországtól, és reméli: nyugati szomszédunk kapocs lehet Románia és az Európai Unió között. „Állandóan fejlődik az együttműködés a két ország vállalkozói között, s ez főleg a turizmus, ipari termelés, távközlés, infrastrukturális és ingatlanpiaci beruházások terén érzékelhető” – fűzte hozzá Copos, majd megígérte, hogy hamarosan a labdarúgó-pályán is találkozhatnak a magyarok és románok, ugyanis szeretné megszervezni a második világháború miatt elmaradt Bukaresti Rapid – Ferencváros Közép-európai Kupa döntő mérkőzésének visszavágóját. „Romániát és Magyarországot az összeilleszthetőség és összeférhetőség jellemzi. Túl a külkereskedelem dinamikus fejlődésére utaló számokon, a mentalitás megváltoztatása és egymás értékeinek kölcsönös elismertetése is feladatunk. Csak így tudjuk megváltoztatni azt a mondást, miszerint együttélésre vagyunk ítélve, arra, hogy megvan a lehetőségünk az együttélésre, mert abból előnyünk és hasznunk származik” – foglalta össze Verestóy Attila, a román tagozat alelnöke.

Králik Lóránd




Nagyvállalkozók előítéletek nélkül

Első együttes ülését tartotta Bukarestben a Magyar–Román Üzleti tanács két tagozata. Az idén létrejött szervezet céljairól, szerepéről a két tagozat elnökét: Bartha Ferencet, a befektetésekkel és ingatlanértékesítéssel foglalkozó Trigánit Rt. elnökét, illetve George Copost, az Ana Group elnökét kérdeztük. Fontosnak tartottuk megszólaltatni Ovidiu Muşetescu privatizációs minisztert is, aki egyik szorgalmazója volt a lobbiszervezet megalakulásának. A tárcavezető annak a véleményének is hangot adott, miszerint elképzelhető, hogy a román kormány támogatni tudná a nagyprivatizációs folyamatban olyan regionális vállalatok létrehozását is, amelyek hatékonyan tudnák felvenni a versenyt a térségben terjeszkedő multinacionális cégekkel. Az exkluzív interjúkat Králik Lóránd készítette.

Egyensúlyra törekszünk
– Interjú Bartha Ferenccel, a Magyar–Román Üzleti Tanács magyar társelnökével –

Hogyan fogalmazná meg a Magyar–Román Üzleti Tanács stratégiáját?

Stratégiánkat mindenképpen hosszú távra szeretnénk felépíteni. Úgy gondoljuk, hogy ha a román és magyar gazdaság főszereplői összejönnek, annak két eredménye lehet: egyrészt ebből vállalkozások jöhetnek létre, másrészt tartós, intézményes kapcsolatok alakulnak ki, amelyeknek stabilizáló jellegük van. Mi azt szeretnénk, ha a szűkebb magyar nagyvállalkozói kör – nem a Magyarországon jelen levő multikra gondolok, hanem az otthoni vállalkozói körre – és a sajátos átalakulási folyamatból, illetve az ország méreteiből adódóan népesebb romániai nagyvállalkozói közösség között létesülne személyes kapcsolat, hogy tudják megbeszélni problémáikat, mondják el egymásnak tapasztalataikat, térképezzék fel együtt a lehetőségeket. Ezen belül fontos szerepet szánunk a romániai magyar üzletemberek csoportjának.

A román társelnök szeretné, ha Magyarország híd szerepet töltene be Románia és az Európai Unió között. Ez a szerep milyen „kötelezettségeket” ró az üzleti tanács magyar tagozatának tagjaira?

Itt arról sem szabad elfeledkezni, hogy versenyhelyzet van, hiszen azt, hogy egy nagyvállalat, mint például a mi cégünk, a Trigránit Rt., egy projektet Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában valósít-e meg, az befolyásolja, hogy hol tud kedvezőbb pozíciókat elérni. Ebből kiindulva, azt szeretnénk, hogy Magyarország alternatívaként szerepeljen a román befektetők gondolatában. Azt akarjuk bizonyítani, hogy ha Magyarországon hoznak létre valamit, akkor nemcsak hogy ugyanolyan feltételekkel számolhatnak, mint más országban, hanem még kedvezőbb lehetőségeket találnak. Az objektív feltételek, például a logisztikai lehetőségek adottak, tehát nekünk a szubjektív feltételrendszer létrehozása a feladatunk. Mivel a szubjektív feltételek a térségben sokat nyomnak a latban, az eddigi kedvezőtlen viszonyulás, az előítéletek sajnos ellensúlyozták az objektív feltételek biztosította előnyöket. Ezen a mentalitáson szeretnénk változtatni.

Lobbiszervezetként mennyire tudják befolyásolni a politikai akaratot a két országban, például a befektetői környezet javítása érdekében?

Nekünk már van egy működő modellünk, a Magyar–Görög Üzleti Tanács, amelyet egyébként a görög–amerikai tanács mintájára hoztunk létre. Ez utóbbi nagyon jól működött, s tevékenységében nagy szerepet játszott az amerikai görög kolónia is. Ebből a szempontból a Magyar–Román Üzleti Tanács még inkább előnyben van, hiszen itt a romániai magyarság révén még szorosabb a kapocs. Egy magyar üzletember, ha befektet Erdélyben, joggal érezheti, hogy tett azért, hogy a két ország kapcsolata javuljon, és az erdélyi magyarság jobb boldogulásához is hozzájárult.

Az üzleti tanács működése rövid távon elősegítheti-e a romániai befektetési környezet javulását?

Mi hosszú távon gondolkozunk. Gyors, azonnali eredményekre nem számítunk, hiszen most a világban recesszió van. A működőtőke se úgy áramlik a térségbe, ahogy mi terveztük. Az azonban mindenképp célunk, hogy Magyarország befektetőinek súlya növekedjen Romániában, s hamarosan ott legyünk az első hat hely egyikén a befektetők rangsorában.

Mivel Magyarországról Romániába már jelentősebb tőke áramlott be, míg a magyarországi román befektetések nem számottevőek, ez nem fogja-e kedvezőtlenül befolyásolni a lobbiszervezet működését?

Nem szeretnénk, ha nagyon nagy különbségek lennének a jövőben a két országban létező kölcsönös befektetések között. Tisztában vagyunk azzal, hogy a befektetések nem lehetnek egyoldalúak. Mi azt szorgalmazzuk, hogy a román vállalkozók fektessenek be Magyarországon is, és ebben segíteni kívánjuk őket. Azzal valamennyien tisztában vagyunk, hogy mindig lesz egy talán nagyságrendi különbség a romániai magyar és a magyarországi román befektetések között, mert Magyarország kicsit előbbre jár, a piaca is telítettebb, a román piac pedig lényegesen nagyobb is, de mi alapvetően arra törekszünk, hogy a befektetési arányok javuljanak.



Híd Európába
– Beszélgetés George Coposszal, a Román–Magyar Üzleti Tanács román társelnökével –


Ön azt nyilatkozta, hogy Magyarország híd szerepet tölthet be Románia és az Európai Unió között. Ebben az összefüggésben milyen szerepet tölthet be a Román–Magyar Üzleti Tanács?

Bennünket sok dolog köt össze a magyarokkal: a földrajzi elhelyezkedés, a Duna, a Maros, a Körös, a Tisza, a kulturális értékek, többek között Petőfi Sándor és Ady Endre, de akár olyan történelmi személyiségek is, mint Hunyadi János, a közös múlt részei. Ugyanakkor a szilvapálinka is a közös „értékeink” egyike.

Még akkor is kapocs, ha Magyarország levédte a pálinkát mint magyar márkát?

Azt hiszem, hogy nem arról kell beszélnünk a jövőben, hogy mi magyar és mi román, hanem arról: mi európai érték. Ott van a két nagy vetélytárs: Németország és Franciaország példája, ezek a második világháborúban még egymással szemben álló hatalmak voltak, most pedig az Európai Unióban példaértékű az együttműködésük, és elsősorban a gazdasági kooperációt hangsúlyoznám ki. A Rajna ma már nem választja el a két népet, hanem éppen összekapcsolja őket. Nekünk az a szerepünk, hogy a Duna térségében teremtsük meg ezt a gazdasági erőt. Nem szabad elfelednünk, hogy Közép-Kelet-Európában Lengyelország után Románia a második legnagyobb lakosságú ország, földrajzi elhelyezkedése is sajátos, s idővel – piacának a méretei miatt – jelentőssé válhat az EU-n belül. Azt sem szabad elhanyagolni, hogy országunk jól képzett munkaerővel rendelkezik és szellemi potenciálja is jelentős. Magyarország pedig már bizonyította, hogy eredményes gazdasága van, amely eddig már majdnem 28 milliárd dollárnyi külföldi működőtőkét tudott odavonzani. Románia eddig csak 9 milliárd dollárnyi külföldi befektetést mutathat fel. Magyarország előrébb áll az uniós csatlakozás szempontjából is, hiszen a jövő év májusától EU-tagállam lesz. Romániának is meg kell tennie azokat a lépéseket, amelyeket Magyarország már megtett: nekünk ugyanazt az utat kell bejárnunk.

Ezen a téren azonban Románia némileg lemaradt Magyarországhoz képest…

Igen, valóban van lemaradás, mert így akarta az Európai Unió, de mi is hibásak vagyunk abban, hogy lépéshátrányba kerültünk: nem építettük ki idejében a működő piacgazdaságot, és sajnos a jogszabályaink sem eléggé koherensek. Bár azt mondhatom, hogy mostanra visszatértünk a normális kerékvágásba és gyorsabban haladunk az Európai Unió felé, még akad bepótolnivalónk. Az üzleti tanács romániai tagozatának egyébként éppen az a szerepe, hogy a magyar tagozat befektetőivel közösen azonosítsa azokat a lehetőségeket, amelyek segíthetik a két ország gazdasági integrációját, elsősorban a kölcsönös befektetési lehetőségekre gondolok.

Hogyan fogalmazná meg a Román–Magyar Üzleti Tanács stratégiáját?

Az első legfontosabb elem az, hogy együttdolgozhassunk, ehhez pedig meg kell ismernünk egymást. Ugyanakkor azt vallom, hogy a gazdaság szereplőinek meghatározó befolyásuk kell hogy legyen a politikumra, és ennek fényében sikerül felgyorsítani uniós csatlakozásunk folyamatát.

Gazdasági lobbiszervezetként hogyan tudják befolyásolni a politikai akaratot, hogy például kedvezővé tegyék a befektetői környezetet Romániában, vagy éppen koherenssé váljék a jogrendszer?

Reményeim szerint kedvezően tudjuk befolyásolni. Nem szabad elfelednünk, hogy közelednek a jövő évi választások és a kormányzó pártnak is elsőrendű feladata most a jogrendszer átláthatóbbá tétele. Ugyanakkor minden erőfeszítést meg kell tennünk azért, hogy valóban működőképes piacgazdaság jöjjön létre. Ez nemcsak a mi érdekünk, hanem a szomszédainké is, illetve az Európai Unió tagállamaié is.

Hogyan értékeli a romániai magyar vállalkozók szerepét az üzleti tanácsban?

Nem említek mást, csak Verestóy Attilát, aki az üzleti tanács román tagozatának alelnöke. Romániában gyakorlatilag ő kezdeményezte az intézmény létrehozását. Az ő szerepe meghatározó szervezetünkben, hiszen nemcsak üzletember, hanem politikus is, tehát szenátori minőségében közvetlenül részt vehet a jogszabály-alkotási folyamatban. A romániai magyar üzletemberek különben nagyon sokat segítettek a Román–Magyar Üzleti Tanács létrehozásában és segíthetnek a továbbiakban is a működtetésében.



A nagyvállalkozók a gazdaság motorjai
– Interjú Ovidiu Muşetescu privatizációs miniszterrel -

George Copos, a Román–Magyar Üzleti Tanács román tagozatának elnöke szerint Magyarország híddá válhat Románia és az Európai Unió között. Ön szerint az üzleti tanácsnak milyen szerepe van ebben a folyamatban?

Úgy fogalmaznék, hogy az üzleti tanács mint intézmény egy újabb híd lehet a másik híd felé. Úgy tudom, hogy ez az első ilyen jellegű szervezet, s létrejötte is azt bizonyítja: Románia és Magyarország gazdasági kapcsolata a térségen belül is sajátos jellegű. Nekünk ugyan több szomszédunk van, amelyekkel jó kapcsolatokat ápolunk, de ez az első eset, hogy létrejön a „tanácsok tanácsa”, ahol a két országbeli üzletemberi közösségek közvetlenül veszik fel egymással a kapcsolatot, amely révén információkat cserélhetnek, megkönnyítve a két ország közötti tőkeáramlást és segítve a befektetések alakulását. Ez egy újabb példa arra, hogy a gazdasági kapcsolatok alakítói nagyon gyorsan reagálnak a két szomszédos ország politikai kapcsolatainak kedvező irányú fejlődésére.

Ön volt román részről az üzleti tanács létrejöttének egyik kezdeményezője. Érdekesnek tűnhet, hogy politikusként segítette egy olyan lobbiszervezet létrejöttét, amelynek egyik legfontosabb nyilvánosan meghirdetett célja az, hogy befolyásolja a politikai erőket. Hogyan válhat ez a létrehozott intézmény olyannyira fajsúlyossá, hogy valóban képes legyen befolyásolni a két ország politikusainak akaratát?

Már a két tagozat elnöke is olyan közismert közéleti személyiség, aki egyúttal neves vállalkozó is, és akinek a véleményére adnak az illető ország üzletember-közösségének tagjai is, ez már eleve szavatolja az üzleti tanács tekintélyét. Másrészt mindkét ország kormánypártjának doktrínájában, mint általában a szociáldemokrata pártok esetében, a munkáltatói réteg a gazdaság motorját képezi. A munkaadók fontos tárgyalópartnerek a társadalmi párbeszédben, akiket meg kell kérdeznünk a gazdaságot befolyásoló minden kérdésben. Éppen ezért szerintem nem a lobbi kérdése a legfontosabb, hanem az üzleti tanács hatékony működtetése, ugyanis ez az intézmény egy olyan biztos alapot képezhet, amelyre az információk és a megfelelő kapcsolatok birtokában a két ország vállalkozói építkezhetnek, és amely révén Románia és Magyarország megteremtheti a befektetők számára elengedhetetlen kölcsönös bizalmat. Természetesen el kell ismernünk, hogy még most is vannak, akik fenntartásokkal viseltetnek az üzleti tanács iránt, többnyire a román üzletemberek körében, akiket előítéletek vezérelnek. Ez azonban azzal magyarázható, hogy a romániai nagyvállalkozói réteg még csak most fejlődik ki, és egyeseket zavar, hogy Magyarország ezen a téren is előbbre jár. Mi azonban örülünk, ha a magyar vállalkozók idejönnek és befektetnek, s ugyanakkor megosztják a tapasztalataikat velünk. Természetesen jobban örülünk, ha egy szomszédos, hasonló körülményekkel rendelkező ország vállalkozói fektetnek be nálunk, mint ha például grönlandi üzletemberek jönnének helyettük. Őket jobban ismerjük, jobban alkalmazkodtunk egymáshoz, együtt voltunk jóban és rosszban egyaránt. A szoros kétoldalú gazdasági együttműködés az üzletemberek körében pedig tovább erősíti a két ország polgárai közötti, már létező kapcsolódásokat. A jövőben ennek nagyon fontos szerepe lesz, hiszen az uniós csatlakozás után sok román állampolgár fog Magyarországon dolgozni, kihasználva a szomszédos állam által nyújtott lehetőségeket, és bizonyos feltételek között ez akár fordítva is elképzelhető. Azt hiszem, hogy ebben a határok nélküli egyesült Európában, ahol biztosított a tőke és a munkaerő szabad áramlása, még nagyobb jelentőséggel bír, hogy két szomszédos ország, amelyet a közös történelem is összeköt, ilyen kapcsolatot képes és tud kialakítani.

Hogyan ítéli meg a romániai magyar üzletemberek szerepét a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban, illetve a Román–Magyar Üzleti Tanács intézményes keretei között, figyelembe véve azt is, hogy a román tagozat alelnöke éppen a romániai magyar közösség egyik képviselője?

Verestóy Attila itt hármas minőségében van jelen: egyrészt a tanács alelnöke, másrészt üzletember, harmadrészt pedig tagja Románia szenátusának, vagyis politikus is. Az ő jelenléte már eleve egy komoly lobbipozíciót biztosít az üzleti tanács számára. Remélem, a magyar tagozat is rendelkezik olyan neves, elismert tagokkal, akik olyan pozíciót képesek kivívni a szervezetnek, mint Verestóy Attila szenátor nálunk. Másrészt nyári magyarországi látogatásom alkalmával én is érzékeltem a baráti, meleg és közvetlen légkört, s ez megerősítette bennem, hogy a tanács létrehozásának ötletét támogatnom kell. Hiszek abban, hogy a két országban élő nagyvállalkozók nemcsak államuk gazdaságának motorjai lehetnek, segítve az illető ország fejlődését és modernizációját, javítva a gazdaság teljesítő- és versenyképességét, hanem Románia és Magyarország kapcsolatait is kedvező irányba terelhetik.

Hogyan képes befolyásolni a kormány a román–magyar gazdasági kapcsolatok alakulását: a kétoldalú kereskedelmet és a befektetéseket?

Véleményem szerint a román–magyar gazdasági kapcsolatok fellendülnek a román kormány és hatóságok támogatása nélkül is, bár az is igaz, hogy néhány bátorító, jelzésértékű intézkedésre néha szükség van. Korábban léteztek fenntartások mindkét részről, s ezek kedvezőtlenül befolyásolták a gazdasági kapcsolatok alakulását. Mostanra azonban a vállalkozók is rájöttek arra, hogy például a kétoldalú áruforgalmi kapcsolatokat a kereskedelem terén létező feltételrendszer határozza meg, nem pedig más, nem kereskedelmi jellegű, szubjektív elemek. Magyarország három-négy évvel előbbre tart mind a privatizációban, mind az uniós csatlakozás útján. Így mi tanulhatunk nemcsak a magyar tapasztalatokból, hanem az esetleges hibákból is. A befektetések terén a magyar üzletemberek idővel különböző ágazatokban szerezhetnek pozíciókat. Elsősorban a mezőgazdaságra, a gyógyszeriparra, az energetikai szektorra gondolok. A kőolajipar területén is nagy lehetőségek vannak a Petrom privatizációja révén, és lehetőség nyílik akár egy nagy regionális társaság létrejöttére is, amely erős piaci pozíciókat foglalhat el és felveheti a versenyt a nagy multinacionális cégekkel. Ez utóbbiak egyébként szívesen felvásárolnának minden céget a térségben és piaci monopóliumra törekszenek. Bizonyos helyzetekben szerintem jó megoldást jelenthet regionális cégek létrehozása, ami megvédi a térség kisebb országainak érdekeit, mint Magyarországét vagy Romániáét ebben a nagy globalizációs folyamatban, mert végső soron az uniós csatlakozást követően mindkét országnak meg kell vívnia harcát piaci pozícióiért és érdekeinek érvényesítéséért az integrációs szervezeten belül is.

Hogyan látja a Petrom privatizációs folyamatában a versenyben maradt cégek, s ezek között a MOL esélyeit?

Magánvéleményem szerint a Petrom privatizációja során a mostani tizenegy jelentkező közül a későbbiekben kevesebben maradnak. Egyes szereplők ugyanis összefognak majd és konzorciumként tesznek ajánlatot a kőolajipari társaság eladó részvénycsomagjára. Ebben a szakaszban a MOL ugyanolyan esélyekkel rendelkezik, mint bármelyik jelentkező. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a MOL komoly összegeket ruházott be Romániában, főleg a saját töltőállomás-hálózat kialakításába, és ez talán később kedvezően befolyásolhatja részvételét a privatizációs folyamatban. Azt már most elmondhatom, hogy például előnyben van azzal az olasz céggel szemben, amely tudomásom szerint állami tulajdonban van. Nálunk ugyanis sokak számára nehezen elképzelhető, hogy miért kellene egy állami céget egy másik állami cégnek eladni.



Legfőbb gond: az utánpótlás

A tudományos és műszaki utánpótlás kérdéseiről és azoknak határon túli vonzatairól tartottak konferenciát a múlt héten Debrecenben. Visszatetsző volt azonban, hogy egyszerre két párhuzamos rendezvény zajlott, napra és órára azonos menetrenddel a hajdúvárosban, ami arra utal, hogy egyes politikai erők az anyaországi műszaki és tudományos értelmiséget is igyekeznek megosztani és ezt a megosztottságot megpróbálják a határon túlra is exportálni.

Több határon túli magyar értelmiséginek, akiket mindkét, párhuzamosan zajló debreceni konferenciára meghívtak, komoly dilemmát okozott, hogy melyiken vegyen részt. A két rendezvény ugyanis teljesen párhuzamosan zajlott: ugyanazokon a napokon, sőt ugyanabban az órában kezdődött és ért is véget. Bár egyesek szerint a konferenciák külön szóltak a műszaki és a tudományos élet jeles képviselőinek, a téma megválasztása az eltérő cím ellenére is nagyon hasonló volt: mi lesz az értelmiségi utánpótlással a Kárpát-medencei magyarság körében.

Az Akadémia rendezvénye

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) debreceni székházában a Környező Országok Magyar Tudományos Műhelyeinek 6. Fóruma zajlott, melyet ötödik alkalommal rendeztek meg a hajdúsági nagyvárosban. A szervező az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága volt, amely 1996-ban azzal a céllal jött létre, hogy elősegítse a magyarországi és a külföldi magyar tudományosság képviselői közötti együttműködést, illetve a külföldi, magukat magyarnak valló kutatókat, valamint a határon túli tudományos műhelyeket integrálja a magyar tudományos életbe. Ez a bizottság egyébként négy programot működtet vagy felügyel. A Kapcsolatok-program révén elsősorban az MTA külső tagjaival és a világ különböző részein dolgozó magyar kutatókkal igyekeznek kapcsolatokat kialakítani, illetve a kutatókról nyilvántartást vezetnek. A Domus program, melyet a bizottság a magyar Oktatási Minisztériummal együtt működtet, a világ bármelyik országában dolgozó magyar kutatók számára biztosít néhány hónapos magyarországi kutatásban, illetve konferenciákon való részvételre lehetőséget. A Köztestület-program az MTA határokon túli köztestületi tagságával való kapcsolattartásának kérdését hivatott megoldani, míg a Kutatástámogatás-program az Arany János Közalapítványon keresztül a környező országok kutatóinak, kutatóműhelyeinek hazai kutatásaihoz biztosít anyagi feltételeket.
Az MTA rendezvényén, melyen Berényi Dénes, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke, valamint Hámori József, az akadémia alelnöke üdvözölte a vendégeket, több romániai magyar meghívott is részt vett, többek között Szilágyi Pál, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, Kása Zoltán, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese és Egyed Ákos, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke. A konferencia fő témája a tudósképzés, továbbképzés és tudományos utánpótlás kérdése volt.

Műszaki szakemberek a Technika Házában

Ugyancsak a képzés és az utánpótlás volt a tematikája annak a konferenciának, amelyet a debreceni Technika Házában rendezett a magyar Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ), Az EU-csatlakozás hatása a Kárpát-medencei magyar mérnökszervezetek együttműködési lehetőségeire címmel. Itt is több erdélyi szakember vett részt, főleg az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) tagjai. Többen közülük a másik rendezvényre is hivatalosak voltak, ám az egybeesés miatt csak az egyiket követhették figyelemmel. Nemcsak erdélyi, hanem horvátországi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai meghívottak is részt vettek a MTESZ által rendezett tanácskozáson.
Tardy Pál, a MTESZ alelnöke a határon túli együttműködés szerepét hangsúlyozva nyitotta meg a kétnapos tanácskozást. „Ez a rendezvény arról szól, amihez a feltételeket mi az elmúlt több mint egy évtizedben igyekeztünk megteremteni, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság összekapcsolódhasson. Abban valamennyien egyetérthetünk, hogy ez az újra-összekapcsolódás egyetlen reális esélye az európai integrációs folyamatba való bekapcsolódásunknak” – jelentette ki Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal a határon túli magyar kisebbségekért felelős politikai államtitkára. A politikus szerint a jövendőbeli uniós tagországok magyar közösségeire az a felelősség hárul, hogy megmutassák az egyelőre az EU határain kívül maradó nemzettársaiknak, hogyan lehet magyarnak maradni az integrációs szervezeten belül. Szabó Vilmos leszögezte, hogy az integrációs szervezeten belül való érvényesülés érdekében meg kell tanulni pályázni és ki kell tudni használni a határokon átnyúló együttműködés kínálta előnyöket.

Megtartani és utánpótlást biztosítani

Zétényi Zsigmond, a Bihar megyei EMT-szervezet elnöke a vitaindító előadást követően felvetette, hogy a magyar kormány azzal is hatékonyan tudná támogatni a határon túl élő magyarokat, ha az uniós pályázat-előkészítők, illetve a közintézmények energiagazdálkodásával foglalkozó szakemberek képzésébe bevonnák a határon túli magyarokat is. Szabó Vilmos ígéretet tett arra, hogy ezt a kérdést a magyar hatóságok megfontolják, a képzést pedig, még ha már be is indult az, nem késik le a határon túli szakemberek sem, ugyanis ez folyamatosan fog zajlani.
Sokkal kényesebb volt a másik Zétényi Zsigmond által felvetett kérdés, amely a magyar kormány minőségi oktatást célzó programjára utalva, a különlegesen tehetséges határon túli magyar gyermekek problémájára és az utánpótlás kérdésére hívta fel a figyelmet. Zétényi ugyanis azon véleményének adott hangot, miszerint az évente jelentkező néhány (5-10) kiemelkedően tehetséges fiatal esetében kivételt lehetne tenni és magyarországi ösztöndíjat kellene biztosítani, ugyanis a nagyon magas képzést a szülőföldön nem tudják biztosítani, a fiataloknak pedig főleg egyesült államokbeli egyetemek kínálnak nehezen visszautasítható ösztöndíjakat. Az EMT egyik vezetője azt is kiemelte, hogy Magyarország továbbra is elszívó hatást gyakorol a határon túli magyar értelmiségre: tíz egyetemi hallgató közül hét az anyaországban tudja elképzelni érvényesülését. „Magyarország számára előnyös, ha a csökkenő népességet a határon átcsábított magasan képzett értelmiséggel pótolja. Ezt a folyamatot, amely a határon túli szellemi élet lefejezését eredményezi, nehéz megállítani” – hangsúlyozta Köllő Gábor, az EMT országos alelnöke. Szabó Vilmos államtitkár elismerte, hogy valójában Magyarországnak érdeke a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat a képzett magyar fiatalok átcsábításával ellensúlyozni. Ez volt a mostani és előző kormány dilemmája is. Ennek ellenére egyik kormány sem ösztönözte az áttelepülést, hanem a szülőföldön való boldogulást támogatta. „Ha mérsékelni tudjuk az elvándorlást, már eleve az is siker” – fűzte hozzá a politikus.

K.L.I.


heti összefoglaló

A Bukaresti Értéktőzsdén a múlt héten újra beindult a befektetési vállalatok (SIF) részvényeinek áremelkedése. A tőzsdei spekulánsokat nem csak a cégek kedvező pénzügyi eredményei befolyásolják, hanem azok a hírek is, miszerint a parlamentben valószínűleg mégis napirendre tűzik azt a jogszabály-módosítást, amely lehetővé tenné 0,1 százalékosnál nagyobb részvénycsomagok birtoklását. Tőzsdeindexek október 17-én (zárójelben a heti változás): S&P 500 New York – 1039,32 (+0,12%), FTSE–100 London – 4344,00 (+0,77%), Nikkei 225 Tokió – 11.037,89 (+2,33%), DAX Frankfurt – 3516,67 (+1,31%), BUX Budapest – 9889,24 (+1,69%), BET Bukarest – 1901,13 (+0,75%). A Nemzeti Bank hivatalos árfolyama szerint október 11–17. között (zárójelben az október 17-i árfolyam) a lej az euróhoz (38.818) képest 0,40 százalékkal, a brit fonthoz (55.962) viszonyítva 2,27 százalékkal, míg az amerikai dollárhoz (33.439) összehasonlítva 1,60 százalékkal gyengült. A román valuta erősödött a magyar forinthoz (151) képest, mégpedig 0,66 százalékkal. Az arany 1,93 százalékkal lett drágább: a múlt hét végén hivatalosan 399.600 lejt adtak egy gramm aranyért. A határidős devizapiacon, a Szebeni Árutőzsdén október végére a dollár–euró keresztárfolyam 1,1600-as szinten zárt, ami az amerikai valuta enyhe erősödésére utal. A Bukaresti Árutőzsdén a múlt héten a dollár októberi határidős árfolyama 33.621 lejre emelkedett, míg ugyanez a határidős árfolyam Szebenben 33.550 lej volt. A nemzetközi olajpiacon az amerikai könnyűolaj hordónkénti ára novemberi szállításra a múlt hét végén 31,15 dolláron zárta a kereskedést, ami stagnálást jelent az egy héttel korábbi árhoz viszonyítva. A Brent-típusú nyersolaj hordónkénti ára novemberi szállításra 30,89 dolláron állapodott meg, míg a decemberi teljesítésű ügyleteknél 29,08 dollárra csökkent, s ez több mint egy dollárral kevesebb, mint az egy héttel korábban jegyzett árfolyam.

THÁLIA


A fiatal közönséggel együtt tanulják a színházi nyelvet
– Sepsiszentgyörgyön a régi szép idők telt házait akarják viszontlátni –

Tíz nappal a Tamási Áron Színház idei első bemutatója után a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának nagydíját nyerte el a Bocsárdi László rendezte előadás, Szophoklész Antigonéja. A sepsiszentgyörgyi társulat a budapesti Magyar Stúdiószínházi Műhelyek 15. fesztiválján – a Goda Gábor Társulattal megosztva – részesült a rangos elismerésben, idén október 6-án. Tavaly négy produkciójuk hét kitüntetést kapott. Nemes Levente igazgató szerint rendezőik személyiségének meg a társulat tehetségének, odaadásának köszönhetik növekvő elismertségüket.

Változik-e a társulat idei művészeti-szervezési koncepciója az előző évekéhez képest?

Valójában nem változik, sőt, az eddigi folytatódik, mert a magyar színház függetlenné válása, 1992 óta egyértelművé vált, hogy az intézmény feladata megváltozott. Azelőtt ugyanis színházon kívüli feladatokat is el kellett látnia. A későbbiekben nemzeti közösségünknek, ha küzdelmesen is, sikerült intézményeinek egy részét megteremtenie, így a színház végre saját feladatával foglalkozhatott. Ha koncepcionálisan nézzük, akkor azt mondhatom, hogy hiteles, érvényes, jó színházi előadásokat akarunk létrehozni. Ahogyan Bruck mondja, arra törekszünk, hogy kifogjuk az aranyhalat. Természetesen ez először is képességet, tehetséget, de sok áldozatkészséget, munkát, fegyelmet, odaadást is igénylő munka. Ehhez a koncepcióhoz elsősorban munkatársakat kellett szereznünk, mert társulatunk 1992-ben 14 színészre és egy rendezőre zsugorodott. A lehetetlent próbáltuk meg akkor: társulatot építeni és az előbb említett felfogást követni. Hosszadalmas és fájdalmas küzdelem volt. 1994-1995 körül ideszerződött a marosvásárhelyi főiskola rendezői szakán frissen végzett Bocsárdi László és Barabás Olga, majd a Figura Stúdió hat színésze, ezzel indult meg a társulatépítés, s ez folytatódott az évek során. A korszerű színjátszásban felértékelődött a rendező szerepe, nemigen lehet igazán jó, érvényes, hiteles színházi előadást elképzelni egy rendező személyisége nélkül. Azt mondhatom, hogy szerencsések voltunk, mert egyszerre két fiatal, képességeit kétségtelenül bizonyító rendezőt nyert meg magának a társulat. Barabás Olga azóta Marosvásárhelyre szerződött, de visszajár hozzánk. A színháznak most tagja Kövesdy István, aki éveken át a koloszvári színház rendezője volt.

A rendezők személyiségének köszönhetők az utóbbi időben elnyert rangos elismerések, a díjak özöne?

Természetesen a színház minden művészi erőforrásának közösen, de a rendező szerepe meghatározó egy színház életében.

Craiován, a nemrég tartott Nemzetközi Shakespeare-fesztiválon milyen volt a fogadtatása a Bocsárdi László rendezte Rómeó és Júlia előadásnak?

Craiován is jó volt, mert ha jó előadások születnek, azoknak megfelelő országos és nemzetközi visszhangjuk is van.
Elviszik produkcióikat a vidéki közönségnek is?

Színpadtechnikánk az évek során fejlődött. Nem világszínvonalú ugyan, de világosítási, hangosítási és egyéb színpadtechnikai berendezéseink azért lehetővé tesznek műszakilag jó megoldásokat. Emiatt úgy döntöttünk, hogy a vidéki közönséget hozzuk be a színházba. Ez elég sok nézőt jelent, tulajdonképpen Sepsiszentgyörgy városának bérleteseinél nagyobb számban hozunk be közönséget.

Milyen korosztályokat képviselnek a bérletesek?

Azt a szemléletmódot, melyet követünk, a közönséggel együtt kell megtanulnunk. Tehát a fiatal közönségben bízunk, abban, hogy az évek során igazi színházértő közönség alakul ki a környékünkön, s erre kedvező jelek mutatkoznak.

Mi a helyzet a színház műszaki felszereltségével? Milyen a szállító járművek állapota? Történt-e idén jelentősebb beruházás?

A szállítással is gondjaink vannak, de egyéb téren is, ezeket felsorolni sem érdemes, hiszen több mint egy évtizede szigorú költségvetés tart kordában. Tény, hogy az autóbuszaink is lerobbantak, állandó javításra szorulnak. Ez külön költségeket jelent például akkor, ha külföldi rendezvényeken szeretnénk részt venni, mert a felmerült kiadásokat nem tudjuk finanszírozni a minisztérium és az önkormányzat által biztosított keretből. Ugyanakkor a falvakból, községekből, a környező kisvárosokból, városokból általunk beszállított közönség a színháznak megfizeti a szállítási díjat is. És ezzel együtt bejön a színházba. Ami pedig a beruházást illeti, egy fontos fejlesztés van folyamatban: a gazdaságtalan és életveszélyes fűtésrendszert átalakítjuk, javítjuk.

Lehet-e vendég rendezőkre számítani az idei évadban?

Mi azt tekintjük jó megoldásnak, ha a rendező választja meg azt a színművet, amelyet rendezni akar. Aszerint keresünk rendezőket és tárgyalunk velük, hogy ők maguk, illetve a majdani előadás beilleszkedik-e abba a szemléletbe, amelyet mi követünk.

Többféle bérletet is kínálnak a közönségnek. Hogy csak néhányat említsünk: van Mecénás bérlet, bemutatóra szóló, külön nyugdíjas-, diák- és bábbérlet, s van a vidéki színházlátogatóknak szóló, utóbbiból is külön báb-, diák- és nyugdíjasbérlet. A bérletrendszer változatosabbá tételére a közönség részéről mutatkozott igény, vagy a piacot tesztelte a társulat?

Valójában a mi bérletrendszerünk 1990 után összeomlott, illetve folyamatosan csökkent a bérleteseink száma, és elért egy kritikus pontot is, amely alatt a színház léte kérdőjeleződött volna meg. Szemléletváltásunkat a volt bérletesek nehezen fogadták el. Pedig mi folyamatosan a közönségre gondoltunk, tehát azt szerettük volna, hogy az, amit csinálunk, eljusson a közönséghez. De bizakodóak vagyunk, mert az utóbbi években folyamatosan növekszik a színházunk iránti érdeklődés. És ez erőt ad további tevékenységünkhöz.

Domokos Péter


ARCÉL


A nagypapa karosszéke,
avagy akinek az egyedi a fontos

Ráday Mihály televíziós rendező, szerkesztő, operatőr, az Unokáink sem fogják látni, avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát című városvédő műsor vezetője A Tegnap városa címmel filmet forgatott Nagyváradon. „Hivatásos” civil, aki négy évig képviselőként dolgozott az Országgyűlésben. Szereti a szép tárgyakat és nem kevésbé az embereket. Idézi a múltat, miközben építi a jövőt. Az értékek ügyét szolgálja és könyveket ír. Békeidőkre vágyik. A Kossuth-díjas alkotóval Simon Judit beszélgetett.

A lapfoglalkozása művészettörténész?

Elvégeztem a bölcsészkart művészettörténet szakon és azután a Színművészeti Főiskolát, ahol rendező és operatőr diplomát szereztem. Papírhalmozó vagyok, ami a mai világban, amikor annyi televízióállomás van, de nincs elég szakember és már bárki televíziózhat, az embert némi hiúsággal és gőggel tölti el.

Ön az immár klasszikussá vált színművész Ráday Imre fia. Miért nem lett színész vagy színházi rendező?

Számtalan tévéjátékot és filmet rendeztem. A másodéves vizsgafilmemet – amelynek köszönhetően Herskó János, a főiskolai mesterem engedélyezte, hogy mindkét szakot elvégezzem – bemutatták a mozik. A film Uberhosenben nagydíjat nyert és meghívtak vele a firenzei fesztiválra. Nem tudom, milyen eredménnyel szerepelt volna. Ez 1968-ban történt, akkor zajlottak a nagy diákmegmozdulások és a fesztivált elfoglalták a fiatalok, úgyhogy a filmemet le sem vetítették. Rendezőként főleg ismeretterjesztő és gyerekműsorokat készítettem, operatőrként pedig filmeztem: Shakespeare-t, Moličre-t és Örkényt, Bánk bánt és Denevért. Mellette, közben figyeltem a környezetemet és azokat a gondokat, melyeket mertem észrevenni és úgy véltem, beszélni kell róluk. Miközben tévéjátékokat készítettünk, kéthavonta egy-egy adásban beszélni kezdtem ezekről. Más kérdés, hogy közben elmúlt felőlem a tévéjáték. Nem én lettem hűtlen – nem készülnek dramatikus művek a televízióban. A saját műsoromban tárgyakkal foglalkozom, de az is az emberi környezet egyik része. Azt gondolom, hogy éppen az emberért van az, hogy a különleges, a történelmet hordozó, az egyedi az, ami megőrzésre érdemes, nem az uniformis, amit ránk kényszerítettek az elmúlt évtizedekben. Ezért ami megmarad, az megóvandó, ami helyreállítható, azt helyre kell állítani, ki kell egészíteni. Számtalan példa van Magyarországon és Erdélyben, a Partiumban is arra, hogy a világ e tekintetben is változik.

Mifelénk elsősorban a városvédő műsorával vált ismertté és népszerűvé. Mi késztette arra, hogy – még a rendszerváltás előtt – felvállalja ezt a tevékenységet?

Ez a műsorsorozat 1980 elején indult. Tudom, hogy Mezőtúron megvan a Kossuth-ház, amelynek a helyén kórházat akartak építeni, újra vannak régi lámpaoszlopok, melyeket korábban kivágtak, megmaradtak a zöld telefonfülkék és a piros postaládák, melyeket le akartak cserélni, és sorolhatnám a megmentett fákat és utcabútorokat, de nem ez a lényeg, hanem a koncepcióváltás. Egyrészt abban az időszakban sikerült elérni, hogy sorra alakultak a civil szervezetek. Elindult egy olyan tevékenység, amikor az emberek arra büszkék, hogy valami nem pusztult el. A rendszerváltás előtt ez egyfajta ellenállói tevékenységet feltételezett. Ezek az emberek a hatalom számára ellenzékiek voltak. Így aztán én is jártam a Fehér Házban (a központi pártbizottság épülete – a szerk.) néhány kihallgatáson, voltak gondjaim, hogyan dolgozzak tovább, sok embert nehéz helyzetbe hoztak, de nem ez a jellemző.

Mennyire sikeres ez a tevékenysége?

Szerintem ez ügy, amelyet szolgálunk, és a civil szervezetek tagjainak nyújt lehetőséget, hogy előtérbe kerüljenek, hogy megválasszák őket az országgyűlésbe vagy önkormányzatba. Ráadásul, ha nem sikerül a politikai karrierjük, van hová visszatérniük. Az épített és a természeti környezet megóvásáért érdemes összefogni akkor is, ha különböző oldalakon állunk a pártlistán. A Város- és Faluvédők Szövetsége később Hungaria Nostra néven tagja lett az Europa Nostra nemzetközi szervezetnek. Utóbbi évente díjaz felújítási tevékenységeket, erre mi javasolunk, mi véleményezünk. Azok, akik Europa Nostra Díjban részesülnek, profi építészek, műemlékvédők, mégis erre a civil elismerésre vágynak. Ez a mi kis Oscar-díjunk.

Még mindig nem mondta el, mi vezette Önt arra, hogy védje, óvja a régi tárgyakat...

Valaha azt mondtam magamban, ha az ember a nagypapa karosszékében ül, akkor az nem csak egy szék, hanem a családom történelme. Rájöttem, hogy az embereket végtelenül érdekli, ami közvetlen környezetükben történik. Elkezdtem azzal foglalkozni, hogy az ember megbecsülje a saját lépcsőházát, mert akkor már megbecsüli a házat, amelyben lakik, az utcáját, a városát, és előbb-utóbb ez vezet a hazaszeretethez, és nem az, ha az ember jelszavakat skandál.

Az Ön műsorát nagyon sokan nézik Erdélyben, hiszen az utóbbi időben ezekről a tájakról is készített műsorokat.

Szerencsém, hogy a Magyar Televízió 2. műsora, az M2 Erdélyben is fogható, ahol elkezdték ismételni a városvédő műsoromat. Megismétlik az M1-esen sugárzott szombati adást, és elértem azt, hogy itteni idő szerint ne legyen később tíz óránál.
A műsor első húsz éve megjelent könyv alakban: 1988-ban Városvédő beszédek címmel, az utána következő időszak 2002-ben Új városvédő beszédek címmel, 2200 színes képpel. Ezekben a kötetekben az is olvasható, amit Erdélyről elmondtam, hiszen Kézdivásárhelyről, Nagyszebenről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról beszéltem, újságcikket is írtam. Most már itt is hozzáférhető, amit mondok, az itteni ügyekbe is belebeszélek. Nem tudom, milyen hatással, de hátha van, aki hallgat arra, amit kívülről jövő ember mond.

Ön országgyűlési képviselő is volt. Hogyan került a politikába?

Egyszerű történet. 1985-ben Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront akkori vezetője megkérdezte, van-e kedvem indulni a választásokon és megnevezte azt a kommunista politikust, aki ellenében indulnék. Magyarországon először történt, hogy két jelölt lehetett. Azt mondtam, nekem van kedvem belebeszélni a politikába, amit rejtett módon eddig is megtettem, de megvárnám, amíg a nép egyszerű gyermeke telefonál és megkérdi, nem akarnék-e a képviselőjük lenni. Ez megtörtént. Jelentkezett egy úr, aki azt mondta magáról, mérnök, és tudnom kell, hogy amit beszélünk, azt lehallgatják, mert a vezetés szemében ő rossz fiú, és találkoznék-e vele. Találkoztunk és elmesélte, hogy őt a Nagy Imre-perben halálra ítélték, de életben maradt, és ha én vele összeállok, az nekem rossz lehet, de ő és barátai jelölnének országgyűlési képviselőnek. Ezt az embert Mécs Imrének hívják és szabad demokrata. Jelöltek, de olyan szorosra volt zárva akkor a választás, hogy a listára sem jutottam. 1990-ben evidens volt számukra, hogy mindazokat jelölik, akik korábban a szavazócédulára sem juthattak fel. Én meg úgy gondoltam, ha megígértem, akkor tartom a szavam. Megválasztottak képviselőnek és borzasztó izgalmas volt a rendszerváltás időszaka. Nem volt kedvem újra indulni, 1994-ben önként maradtam távol. De az a négy év, hogy tudom, hány törvényben szerepel, amit én találtam ki, még az alkotmány szövegében is benne van az épített környezet védelméről szóló passzus, hasznos volt. Sokat tanultam. Büszke vagyok arra, hogy sokszor sikerült együtt szavaztatnom a parlament jobb- és baloldalát, mert akkor ügyeket szolgáltam. Sohasem pártot, pártszíneket szolgálok, hanem mindig az épített és természeti környezet védelmének ügyét, határon belül és kívül. Ezt néha pártpolitikusok rossz néven veszik, mert nem párt ügye mellett állok ki, hanem az általam szeretett és vívott harc érdekében. Most, 17 év után azért nem vagyok fővárosi képviselő, mert nem tudtam eléggé alkalmazkodni a pártfegyelemhez.

Miért szállt ki a politikából?

Nem szálltam be újra. A művészek közül egyik sem indult újra. Nem alkotó embernek való a politika. Kipróbáltuk magunkat, nem hiszem, hogy bárki megbánta. De egyszer elég volt. Lehet, ha nyugdíjba megyek, még egyszer nekimegyek, mert talán öreg fejjel újra megpróbálnám, hogy a padsor mindkét oldalán újra egyetértsenek bizonyos kérdésekben. Most nem ilyen a helyzet.

Milyen a helyzet?

Borzasztóan zavarban vagyok a hivatalosan is árokásásnak nevezett tevékenység miatt. Amikor én annyit dolgoztam a 48-as forradalom és szabadságharc emlékhelyeiért, hogy az adásba került anyag negyvennégy órát tett ki, akkor nem szeretem, ha pártpolitikai érdekből viselik a kokárdát – amely az egész nemzeté –, ha az emberek egy része meg van jelölve, hogy másképpen gondolkodó. Most, amikor Deák Ferencet ünnepeljük, arra próbálok mindenkit emlékeztetni, hogy ő a kiegyezést hozta létre, sikerült megoldania azt, hogy az ország kiegyezzen a Habsburgokkal és elinduljon egy olyan korszak, amelyet a magyarok – anélkül, hogy erre gondolnának – boldog békeidőknek neveznek. Nem szeretem, hogy az emberek egymás eltaposásával foglalkoznak, hogy ki-ki más bokorban ünnepli március tizenötödikét és augusztus huszadikát, egymás ellen uszítva. Azt szeretném, ha kiegyeznének és eljönnének azok a boldog békeidők, melyeket bár már a 61. évemet is betöltöttem, szeretnék megérni.

Min dolgozik, és mire készül?

Szeretném, ha a nagyváradi műsor, amelynek a címe A Tegnap városa, mihamarabb elkészülne. Készítek egy hatrészes sorozatot Deák Ferenc életének főbb helyszíneiről, ez gondolatilag a 48-as műsorsorozat folytatása. Havonta készül az Unokáink sem fogják látni és tervezem kötetben megjelentetni a 48-as emlékhelyekről szóló műsor több ezer fotóját a Katona Tamással elmondott szövegekkel. Nemsokára a boltokba kerül a Budapest teljes utcanévlexikona című kötet javított, bővített kiadása. Nagyon szeretem ezt a könyvet, mert az ember bármilyen utcanevet tud, ebben megtalálja az összes többit, és minden korszakbeli utcanévhez hozzápárosítja, hogy éppen hol jár. A mi országainkban nem úgy van, mint a nyugati társadalmakban, hogy Victor Hugo írt egy utcáról és azt ma is ugyanúgy hívják.
Sok mindenre készülök, még arra is, hogy néha leüljek egy helybe, végiggondolni a dolgaimat. Annyi mindent teszek, rengeteg társadalmi munkát vállalok, ami ma nem normális. Számos szervezet valamilyen pozíciójában próbálom segíteni mások munkáját, pénzt szerezni mások tevékenységéhez is. Szívesen teszem, de rengeteg időt vesz el.
Tavaly augusztusban összetörtem magam az M3-as autópályán, és az intenzív osztályon volt időm elgondolkodni azon, hogy én nélkülözhetetlen vagyok és a temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel. Végig kell gondolni, mikor parancsoljon ez ember megálljt önmagának és azután csak azzal foglalkozzon, ami igazán hasznos és – egye fene – esetleg kellemes is neki. Nem kell mindig mindenkinek segíteni, és nem kell lelkiismeret-furdalásom legyen, ha valakinek nem segítek. De a napok 24 órából állnak, és az élet napok és évek bizonyos mennyiségéből, mely előbb-utóbb elfogy. Tudomásul kell venni, hogy nem lehet mindenhol ott lenni. De most még van annyi erőm, hogy megpróbálom.

MÉDIA


Megrovás Păunescunak
– Elmarasztalta az Audiovizuális Tanács a Realitatea Tv egyik műsorát –

Egy október 6-án sugárzott, Adrian Păunescu kormánypárti szenátor által vezetett műsor miatt írásos megrovásban részesítette a Realitatea Tv-t az Országos Audiovizuális Tanács (CNA). A Borbély László RMDSZ-es képviselő kezdeményezése nyomán született határozat hátteréről Gáspárik Attilát, a testület alelnökét kérdezte Szűcs László.

Az, hogy Borbély László súlyosabb elmarasztalást szorgalmazott, ám a műsor felfüggesztése helyett csupán megrovásról döntött az Audiovizuális Tanács, az a félig teli vagy a félig üres pohár esete?

A pohár félig csordultig van. Borbély egy politikai jellegű felszólalásban a parlamentben kért döntést, kérésével közvetlenül nem az Audiovizuális Tanácshoz fordult. Tehát ő egy politikai nyilatkozatot tett, melyben képviselőként bármit elmondhat. Ugyanis ebben az országban demokrácia van. Beszédében szerepelt az, hogy a CNA-t is értesíti, kérve, hogy lépjen az ügyben. S a Tanács mozgósította magát, és a maximális büntetést hozta, ami ebben az ügyben kiszabható. Első fokon ennél többet az OTV sem kapott.

Amúgy a testület hivatalból is eljár vagy szükséges a külső folyamodás?

Hivatalból is eljártunk volna, ha észrevesszük ezt a műsort. Mi azokat az adókat figyeljük, melyek elérik a 3 százalékos nézettséget. Azt mondjuk, azok már valószínűleg véleményformálóak. Ennek a műsornak, illetve a Realitatea Tv-nek nincs ekkora nézettsége. Kényszerhelyzetben voltunk, hogy foglalkozzunk-e egy olyan műsorral, melyet jóformán senki sem néz, hogy aztán másnap a téma a címlapokra kerüljön, mint ahogy valóban meg is történt. Hozzuk-e olyan helyzetbe Păunescut, hogy hősként, áldozati szerepben pózoljon? Végül az a vélemény kerekedett felül, hogy ezt a diszkurzust a választások előtt most kell elfojtani.

Ugyanakkor nem mellékes szempont az sem, hogy ő nem egyszerű riporter, hanem ismert kormánypárti politikus, aki az ügyben érintettnek tekinthető parlamenti bizottságot is vezeti...

Ez így van, ám mi ebben az esetben kizárólag az ő tévés minőségét vizsgálhatjuk, míg a büntetést a Realitatea Tv kapja. Valószínűleg ezt követően majd ők fogják kiszedni a műsorból.

Van-e a tévé működtetőjének fellebbezési lehetősége?

Persze, voltak is ma (múlt csütörtökön – szerk megj.) meghallgatáson, de erről nincs mit tárgyalni.

Tehát a döntés aligha változik?

Nincs az az észérv, amellyel előhozakodhatnának. Semmit sem tett Păunescu azért, hogy a beszélgetést kiegyensúlyozza. Már a cím is erre utalt: A Szabadság szobor diverzió. Eleve onnan indult a műsor, hogy kimondta a verdiktet. Innen kezdve nincs miről tárgyalnunk. Ez ellenségeskedésre való uszítás. Egy bejáratott demokráciában – mondjuk, Angliában – ez az ember valószínűleg már a bíróságon lenne uszításért.

Amúgy mi a menete egy ilyen ügynek? Onnan kezdve, hogy az Audiovizuális Tanács megnézi a kazettát...

Először is készítenek róla egy jelentést, utána az általuk inkrimináltnak tartott részeket összevágják és megmutatják. Persze bármelyik tagnak joga van megnézni az egész műsort, egyesek – így én is – ezt meg is tették.

A döntés többségi szavazáson alapul vagy konszenzust igényel?

Többségi, fele plusz egy szavazat szükséges, de ez itt nem tevődött fel, mert csak egy tartózkodás volt. Ez a tag is azt mondta, nem kellene hőst faragni Păunescuból, mert holnap majd azt nyilatkozza mindenütt, hogy románellenes a testület.

Szerepelnek-e az Audiovizuális Tanács napirendjén olyan hasonló ügyek, melyekről a közeljövőben tárgyalnak?

Jelzést akartunk adni, ezért kezdtük a legnagyobbal. Ez figyelmeztetés a kisebb, városi tévéknek is arról, hogy a jövőben ezzel kapcsolatban semmiféle toleranciát nem tanúsítunk. Volt még egy jelentés, ennek alapján szóbeli megrovást kapott az Antena 1 marosvásárhelyi stúdiója. Amikor a vasútállomáson kihelyezték a kétnyelvű feliratokat, akkor egy olyan műsort készítettek, melyben a riporter azt kérdezte a magyaroktól az állomáson, hogy nem tudnak leszállni a vonatról, ha nincs magyar felirat?

Mi a hasonló esetek tanulsága?

Sajnos a legnagyobb problémánk az, hogy Romániában nem létezik egy szakmai, deontológiai etikai rendszer. Arról, hogy valakinek tetszik 1848 vagy nem tetszik, szabadon véleményt nyilváníthat. Attól, hogy valaki azt mondja, hogy neki Kossuth nem tetszik, én még nem ítélhetem el. Hozhatunk határozatokat, de még elég sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy közösen előbbre lépjünk ebből a súlyos örökségből, mely ránk méretett. Nagyon bonyolult feladat lesz ennek a kérdésnek a felszámolása, a középiskolában, de még inkább az elemiben kellene elkezdeni. Megtanítani a gyermekeknek, hogy ebben az országban vannak magyarok, romák, lipovánok, németek, akik nem azért vannak, hogy félpercenként megöljenek valakit s kiszakítsanak egy kiló földet a... satöbbiből.

Akkor úgy látja, hogy a szankciók önmagukban nem oldanak meg semmit?

Társadalmi konszenzus szükséges, amely mellé végre felsorakozhatnának az újságíró-szervezetek is. Én nagyon örülök annak, hogy Borbély László megtette ezt a lépést, de elsőként a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének kellett volna azt mondania, hogy állj! A szabad véleménynyilvánításnak is vannak íratlan szabályai, nem beszélve az írottakról. Vagy azt is szeretném, ha egyszer a román újságíró-szervezetek is nyíltan állást foglalnának Păunescu műsorairól, hiszen ő minden jóérzésű embert sért ezekben. Nem úgy kellene működnie az országnak, hogy folyton mi magyarok vigyük el a balhét. Mert más senki meg nem mozdult ebben az ügyben sem.



Díjazott határon túli tévések

Kettős jubileumot ünnepeltek a múlt héten a Magyar Televízió munkatársai a Budapest Szállóban: a nemzetiségi műsorok 25 éve jelentek meg az MTV kínálatában, a közös szerkesztőség pedig tíz éve kezdte meg a határon túli magyarokról, magyarokhoz szóló műsorok sugárzását. Utóbbiakhoz jelenleg a Palackposta, a Kézfogás, a Szórvány, a Határátkelő, a Héthatár, valamint a naponta jelentkező Kárpáti krónika tartozik. „A Magyarországon élő kisebbségek kultúrája ugyanúgy része a nemzeti kultúrának, mint a határon túli magyaroké – hangoztatta Mádl Ferenc köztársasági elnök, az ünnepi rendezvény fővédnöke. –Az egynyelvű, egyszokású nép gyenge és esendő” – hivatkozott a királyi intelemre az államfő, hangsúlyozva: a Kárpát-medencében élők megtanulták, hogy csak sorsközösségben lehet fennmaradni, emberi életet élni. A köztársasági elnök arról is szólt, hogy a mainál jobb anyanyelvű médiaképzést kell teremteni a magyarországi nemzetiségi sajtó munkatársainak, s biztosítani kell ugyanezt a határon túli magyar médiumokban tevékenykedőknek. A délszláv, roma, román népzenészek és táncosok produkcióival színesített évfordulós fogadáson Pinke György, az MTV alelnöke arról beszélt, hogy az intézmény a nehéz helyzetekben cselekedeteivel mindig hitet tett a kisebbségi és a határon túli műsorok fontossága mellett. Jelenleg azért munkálkodnak, hogy a nemzetiségi adásokhoz megnyerjék az Országos Rádió és Televízió Testület támogatását. Az eseményen az államfőtől a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át Bornemissza Eszter, a Magyar Ház Szerkesztőség vezetője, a határon túli műsorok alapítója, Xantus Gábor operatőr-rendező, a romániai közszolgálati televízió főmunkatársa, Zver Ilona, a szlovén televízió lendvai magyar adásának főszerkesztője, Popovics István, az MTV szerb és Balázs Mihály, a televízió horvát rovatának vezetője, Stangl Márta Anna, a német rovat szerkesztő-riportere. Az eseményen adták át az MTV elnöki nívódíjait is, többek között Csép Sándor televíziós újságírónak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének. A Magyar Televízió 1978. augusztus 16. óta sugározza német és szerbhorvát műsorát – utóbbi 1993-ban szerb és horvát műsorra vált szét. Ezekhez csatlakozott három évvel később a román, újabb két esztendő múlva a szlovák, 1993-ban pedig a szlovén adás. 1992-ben jelentkezett először a Roma Magazin, két évre rá pedig a kisebb lélekszámú nemzetiségek műsora, a Rondó. Az első határon túli magyaroknak szánt produkció, a Nagylátószög 1993-ban jelentkezett az MTV-n.
Egy gyakran elhangzó kérdésre – mi szükség van a határon túli műsorokra? – Belénessy Csaba főszerkesztő az esemény alkalmával megfogalmazott köszöntőjében azt válaszolta: „Tamási Áron után szabadon: azért, hogy otthon legyünk bennük. Otthon, mindahányan. Mind a 15 millió magyar, aki vagy az anyaországban él, vagy az elszakított területeken, vagy pedig szétszóratott a világban.”



Angol oktatás és filmek

A Duna Televízió műsorán októberben nagy szerepet kapott az angol nyelv. Délelőttönként a világhírű Headway nyelvoktatási programjával, esténként pedig angol filmek remekeivel szórakoztatják a nézőket. Csonka Erzsébet, a Headway a Duna Tv-n szerkesztője és Takácsy Gizella filmszerkesztő beszél az új műsorokról.

Nyelvtanulás a képernyőn keresztül – HEADWAY a Duna Tv-ben

Közeledik az európai uniós csatlakozás dátuma, az országban viszont sokan vannak, akik nem beszélnek semmilyen idegen nyelvet. A mai világban pedig a sikeres munkavállalás egyik alapja a nyelvtudás. Akik nyelvet szeretnének tanulni magántanárnál vagy nyelviskolában, azoknak mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Akiknek nincs erre lehetőségük, azok számára kínálja a Duna Televízió a világhírű Headway oktatóprogram filmes változatát, amelyet délelőttönként tekinthetnek meg. A Duna Televízió az egyetlen elektronikus média Magyarországon, amely nyelvórákat sugároz. Csonka Erzsébetet, a Headway a Duna Tv-ben szerkesztőjét kérdeztük.

Mit foglal magában egy Headway nyelvóra?

A 12, egyenként 30 perces adás 6 epizódjában megismerjük Paulát, aki barátját, Davidet látogatja meg Angliában és örömmel ismerkedik a brit szokásokkal és természetesen magával a nyelvvel. A többi 6 rész pedig dokumentumfilmszerűen a brit kultúra egy-egy jellegzetességét mutatja be és nyelvoktatás mellett mindenki számára élvezetes filmélményt is nyújt. Az adás során több interaktív feladatot is adunk, melyek pontrendszere segítségével nézőink saját maguk értékelhetik tudásukat, haladásukat minden tanítási egység végén. Aki pedig még aktívabban szeretne részesévé válni a műsornak, be is küldheti az ajánlott feladatokra írt válaszait, s ezekkel az adások utáni sorsoláson értékes oxfordi szótárakat is nyerhet.

Kiknek készítették ezt a műsort?

Televíziós nyelvleckénk első szakaszát, mely kezdő, ill. álkezdő nyelvtanulóknak kíván segítséget nyújtani, a jelenleg legsikeresebb angol nyelvtanítási anyagra, a Headway sorozatra alapoztuk, hiszen az ehhez kapcsolódó, mindenütt kapható kiadványok – tankönyvek, munkafüzetek, CD-k és CD ROM-ok, magyar nyelvű nyelvtani összefoglalók és segédkönyvek – további háttéranyagot nyújtanak a televíziós nyelvleckék hatékonyságához.

Lesz-e folytatás?

Az Európai Unió szempontjából másik fontos alapnyelv a német. A Goethe Intézet és a BBC közösen készítette el a „Hallo aus Berlin” című német nyelvoktató programot, ezt október végétől sugározza a Duna Televízió.

Az angol filmek remekei – Igenis, miniszter úr!

A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján, s jó néhány évig utána is, aranykorát élte az angol humor. Kiváló színészekkel, klasszis dialógusírókkal és rendezőkkel rendelkeztek a britek. Néhány hónapja már a Duna Tv is kísérletet tesz e kivételes alkotásokban bővelkedő korszak bemutatására: hétvégenként „Vigyázat, angol humor!” címen egymást érik a harsány kacagásra és töprengésre egyaránt ingerlő komédiák és poénmozik.
Korábban a Waczak szálló pergett a csatornán, majd jött a klasszikus Halló! Halló! Októberben pedig egy újabb széria indul: szombat és vasárnap esténként nyolc órai kezdettel a 21 részes „Igenis, miniszter úr!” kezdi ki a nézők rekeszizmait. Ez a széria – tudtuk meg a filmszerkesztő Takácsy Gizellától – nagy adóssága a hazai televízióknak. A komédiasorozat ugyanis 1980-ban készült, és noha közel negyedszázados, mégis aktuális kérdéseket feszeget. A politikusok nevetséges baklövéseit és a fontoskodó hivatalnokgarnitúra képtelen túlzásait veszi górcső alá.
Amúgy az „Igenis, miniszter úr!” illetve a folytatás, az „Igenis, miniszterelnök úr!” olyannyira elismert filmszéria lett, hogy a gyártó BBC szépen megkérte az árát. Ámde megérte beszerezni... – Talán azért működőképes mindmáig a sorozat, mert a világ keveset, mondhatni semmit sem változott a forgatás (hó)napjai óta. Ma is a minisztériumok folyosóin dőlnek el a kardinális országos kérdések és rendre nem a legrátermettebbek döntenek életünkről, sorsunkról. Ez alól sajnos, kis hazánk sem kivétel – summáz a filmszerkesztő. Egyébként a hazai sikerhez nagyban hozzájárulhat a Duna Tv-ben készült kiváló szinkron is, amely elsősorban a brit színészhármas magyar „klónjait”, Szombathy Gyulát, Végvári Tamást és Józsa Imrét dicséri, valamint a szinkronrendező Aprics Lászlót és a szinkrondramaturg Sz. Kulcsár Istvánt.

Partali Anita
Szabó Zoltán Attila


JELENSÉG


Könyvesek Mekkája

A frankfurti könyvvásár a könyvszakma legrangosabb seregszemléje. Ötvenötödik alkalommal rendezték meg az idén, 2500 rendezvényén 102 ország 6638 kiállítója, 171 ezer szakmai látogató és mintegy ezer szerző jelent meg. A kiállítók 335 ezer új könyvet mutattak be.
A vásár díszvendége Oroszország volt, bemutatkozását a szakma és a közönség egyaránt nagy érdeklődéssel kísérte. Az oroszok már másodszor kaptak meghívást Frankfurtba, mégis ez volt a debütálásuk: első alkalommal közbejött a Szovjetunió öszszeomlása, és ez meghiúsította 1992-es részvételüket.
Cristina Weiss német kulturális miniszter a könyvvásárt megnyitó beszédében hangsúlyozta: a rendezvény egyedülálló történelmi esélyt teremt a két ország közötti párbeszéd előmozdítására.
Oroszországból 150 szerző érkezett Frankfurtba. Vlagyimir Igorjev, az orosz sajtóügyi miniszter helyettese elégedetten nyugtázta vasárnap, a vásár utolsó közönségnapján, hogy a kiállított orosz könyvek nemcsak német, de más külföldi kiadók figyelmét is felkeltették. – A német olvasók az orosz írók új nemzedékét ismerték meg – mondta –, az orosz szerzők és kiadók igencsak elégedetten térnek haza.
Volker Neumann, a vásár igazgatója azt reméli, hogy az elmúlt két évben stagnáló könyvszakma számára az idei vásár a fellendülés kezdetét jelenti. Frankfurt a konkurencia – London, Lipcse – erősödése ellenére még mindig a legfontosabb fokmérőnek számít. Itt köttetik a szakma üzleteinek kétharmada.
Magyarország százhúsz négyzetméteres standdal volt jelen, s háromszáz kötettel nyújtotta a magyar könyvtermelés korántsem érdektelen keresztmetszetét. A több mint száz magyarországi és határon túli magyar kiadó könyveit megjelenítő nemzeti stand mellett 28 kiadó bérelt önálló standot vagy standterületet. A magyar cégek több üzletet kötöttek, mint tavaly vagy tavalyelőtt, örvendetes, hogy a tankönyvek, a tudományos és ismeretterjesztő művek iránt is nagyobb volt idén az érdeklődés.
A nemzeti stand anyaga továbbkerül Stuttgartba, ahol Magyarország lesz a novemberi kiállítás díszvendége. Frankfurtban 1999-ben volt díszvendég Magyarország, az a bemutatkozás indította el Márai Sándor világkarrierjét.
2003-ban is a könyvvásár idején nyújtották át a német könyvszakma Békedíját. Susan Sontag amerikai írónő kapta, s a város híres templomában, a Pauluskirchében tartott ünnepségen keményen bírálta az amerikai politikát. Történelmi paradoxonnak nevezte, hogy Washingtonban gyanúsnak, nem igazi barátnak tekintik Németországot, amelynek valójában csak az volt a bűne, hogy nem volt hajlandó támogatni az iraki háborút. Sontag azt is a Bush-kormány szemére vetette, hogy éket akar verni a különböző európai országok közé, hogy fölosztotta a kontinenst öreg, ósdi és új Európára. Mindenesetre szerinte most már sürgősen helyre kell állítani a nyugati országok szellemi egységét. Ez utóbbi gondolata volt talán az egyedüli, amely szinkronban állt a német újraegyesítés központi ünnepségén elhangzott Kertész Imre-beszédben foglaltakkal, mert egyébként a Nobel-díjas magyar író alapvetően ellenkezőt üzent a német politikai, gazdasági, kulturális elitnek, szerinte Németországnak, Franciaországnak szolidaritást kellett volna tanúsítania Amerikával szemben Irak ügyében.
A vásár egyik csúcspontjának számított Muhammad Ali egykori ökölvívó világbajnok önéletírása, a G.O.A.T (Greatest of All Times), a másik szenzációnak a még el sem készült Woody Allen-memoárkötet. A HarperCollins brit kiadó állítólag egymillió dollárt ajánlott csak azért, hogy a több sikeres könyvet publikált világhírű filmrendező emlékiratait a Nemzetközösség országaiban kiadhassa. – Ha Woody Allen valóban megírja emlékiratait, akkor az lesz az évtized memoárja – jósolta a kiadó képviselője.
Ugyancsak nagy sikernek örvendett Madonna első, gyermekeknek szóló könyve, Az angol rózsák. A kötet szeptemberben jelent meg valóságos kiadói villámháború keretében, egyszerre 100 országban – köztük Magyarországon – és 30 nyelven. Madonna kiadója az olasz amerikai popsztár első mesekönyvét ötven nyelven akarja megjelentetni és e vágy teljesülése jól haladt Frankfurtban.
A vásáron Guinness-rekord megdöntésére is vállalkoztak a világ leghosszabb képregényének a megrajzolásával. A résztvevőknek péntektől vasárnap este hat óráig egy floridai képregényrajzoló idén nyáron felállított, 191 méteres rekordját kellett túlszárnyalniuk, mintegy 500 kép elkészítésével.

Összeállította: K. Molnár Katalin


ÉLETMÓD


Parabolaantennák és bivalyok között

„A mérai csurgó víz / olyan édes, mint a méz.” A falu neve sokaknak csak a népdalból ismerős. Vendégszerető, dolgos emberek lakják, akik, bár ragaszkodnak hagyományos életmódjukhoz, a világ történéseire is nyitottak. És ami a legfontosabb, a kalotaszegi kis falu jövője is biztosítottnak látszik, a fiatalok ugyanis nem hagyják el Mérát.

Tányér a fejük fölött

„Könnyen odatalálsz, távolról látszik, hogy minden házon parabolaantenna van” – mondja az ismertetőjelet barátom, amikor az útirány felől érdeklődöm. A „távol” viszonylagos, ugyanis amíg az ember nem tér le a kolozsvár–zilahi műútról és nem ér a szűk völgybe, kukoricaszárakon kívül nem sokat lát. A román helységnévtáblát elhagyva aztán kitárul a kép: két magas domb között, akár egy tengely mentén, sorakoznak régi és új házak, rajtuk mint elengedhetetlen tetőszerkezeti elem egy-két, helyenként négy parabolaantenna díszeleg. Mintha csak versengenének a lakók, kinek van több tányér a feje fölött.
Kovács Lajos talán a falu legmódosabb lakója, ezt már az út mentén álló büszke háza is sejteti. Fehéren világít a távolba, teraszai, díszes korlátjai felkeltik a figyelmet. Mégis inkább a parabolaantennák napraforgómezőre emlékeztető sokasága vonzza a tekintetet abba az irányba. Éppen a szomszédba készül a ház ura, amikor portája elé érkezem. Fagyosan válaszol, amikor arról érdeklődöm, tévéstúdió működik-e az emeletes épületben. Négy parabolaantennát egyetlen magánházon ugyanis ritkán lát az ember. „Nyolc szobám van, mindegyikben tévé, és azért vettem négy antennát, hogy ha több vendégem érkezik, és más-más adót szeretnének nézni, ne legyen vita közöttük. Így mindenki megtalálhatja a neki megfelelő adót anélkül, hogy zavarná a másikat” – világosít fel Kovács Lajos, miközben kihúzza aranyóráját pulóvere ujja alól. Aztán felenged ridegsége, és bennebb invitál. Az udvaron négy unoka játszik egy öreg Lada és a ház mögött rejlő kőfejtő között. „Ide most épül a kazánház, arra a területre pedig, miután megveszem a szomszédtól, fürdőmedence és teniszpálya kerül. A pénz nem számít, sokat dolgozom. Amíg más a feleségét ölelgette, addig én Törökországban, Magyarországon és itthon arannyal kereskedtem. Készülök a feketetói vásárba, eladom ezt a húszmilliós kristálycsillárt, és rendelek egy porceláncsillárt. Két szobában már hasonló van, ugye szép?” – kérdi, miközben végigvezet a lakáson, és mutogat. Bólogatok, a herendi múzeumban jól mutatna. A szobákban minden vadonatúj, az ajtók fölött faragott márvány boltív, a fényesre csiszolt padlót drága perzsa díszíti. „Sok munka van itt, benne sok pénz, de nem panaszkodom. Szerencsére jól élünk, az Isten tartsa meg Iliescut” – mondja búcsúzóban a ház ura.
Egy régebbi ház előtt idős néni ül a padon. A tetőről itt sem hiányzik a parabola. „A fiam vette, még ’90-ben, azóta rendszeresen nézem a Duna Tévét. Látom, mi történik a világban, most valami brokkerbotrány van Magyarországon, nem?” A szomszéd ház még csak félig kész, most cserepezik, az emeleten ablakok sincsenek, a tetőn viszont már ott díszeleg a műholdas antenna. Az ott lakóknak tető még nem, de tányér már van a fejük fölött.

A falu bölcse

Varga Györgyöt a tanítóként ismerik Mérában, a fél falu az ő keze alól került ki az iskolából. „Ma már egykori tanítványaim unokáit tanítom, amíg bírom. És nem panaszkodom, hála Istennek akad bőven gyerek. Amit nehezményezek, az, hogy lassan kevesebb a magyar, mint a roma, igaz, a népszámláláskor ők is református magyarnak vallották magukat. Jelenleg négyszázötven füst van, 1440 lakos, ezek 94 százaléka magyar. Mérában még él a népviselet, vasárnaponként többen be is öltöznek” – tájékoztat gyorsan Varga tanár úr. Nemhiába irányítanak hozzá az emberek, ha meg akarok tudni valamit a faluról. Mint mondja, Méra már a 13. században létezett, 1299-ben temploma is volt. Mindkét tatárjárás elpusztította, de a település lábra állt, dolgos nép lakja. „Az a baj, hogy be kell látnunk, csak mezőgazdaságból ma már nem lehet megélni. Most még viszik az emberek piacra a tejterméket, de az uniós csatlakozással ez a megélhetési forma megszűnik. Hiába próbáljuk rábeszélni őket, nem akarnak változtatni, azt mondják, eddig volt valahogy, majd lesz ezután is.”
Varga György tanítványainak nagy része helyben maradt. Néhányan szakiskolába, gimnáziumba felvételiztek, még kevesebben tanulnak tovább, inkább itthon gazdálkodnak. Akadtak páran, akik külföldön próbáltak szerencsét, közülük egyesek már csak látogatóba járnak haza. Ezért sem kell csodálkozni, ha a poros úton néha egy-egy magyar, német, francia vagy akár amerikai rendszámú autó is végigdöcög.

Ha majd aszfalt is kerül az útra

Ami a lapokból kimarad, elmondják azt szívesen a kapuban nézelődő kötényes asszonyok vagy a kocsma előtt pálinkázgató férfiak. Itt mindenki mindent tud – vagy tudni vél –, ismerik a legfrissebb pletykákat, megbeszélik a napi híreket. Fiatal lány panaszkodik, egyik délelőtt fiú ismerőse érkezett a faluba, délután egy asszony már azt kérdezte, mikor ment férjhez, mert ezt beszélik a faluban.
A Méra közepén működő kocsmának állandóan vannak vendégei. Reggel hat órakor már zajlik az élet, szekerek poroznak végig a falun a mező irányába: férfiak tartanak a mezőre, megfejni a bivalyokat. Egy kis szíverősítő kora reggel nem árt, a mezőről hazatérve szintén jót tesz. Délután ugyanez megismétlődik, mivel naponta kétszer kell fejni. „Keményen dolgozunk, valami jutalom is jár – magyarázza egy pirospozsgás arcú férfi. – Ezt még megiszom, aztán megyek a mezőre, kukoricát kell törni. Délutánig kevés az idő, aztán indulni kell újra a tehenekhez, azok nem várnak, meg a tej is kell, abból élünk.”
A méraiak nagy része szarvasmarha-tenyésztésből él, tejterméket értékesít a piacon, egyesek Kolozsváron állandó kliensekhez viszik a túrót, sajtot. Akadnak még olyanok is, akik szőnek, gyöngyöt fűznek, a kalotaszegi szőttes meg a cifra népviselet már távoli vidékeken is ismert. Ezekről a távoli vidékekről érkeznek is olykor látogatók, faluturizmusról azonban kevésbé lehet beszélni. Elsősorban az infrastrukturális fejlesztés késlekedése akadályozza panziók, fogadók létrehozását, holott távlatilag ez jelentené Méra számára a jövőt. Tudják ezt a lakói is, és bizakodnak: jövőre talán bevezetik a gázt, telefont, előbb-utóbb talán aszfalt is kerül a kövezett útra.

Fejőmező

Középkori háborús filmeket idéz a látvány, amikor a férfiak fejni indulnak a mezőre. Az egymás mögött, mellett vágtató lovas szekerek annyira felkavarják a port, hogy Méra szinte nem is látszik. Ami a Nádas menti faluban megszokott, az a turistáknak látványosság: nem a tehenek, pontosabban a bivalyok jönnek a faluba a csordával, hogy otthon megfejjék őket, hanem az emberek mennek ki értük a legelőre, hogy „tejüket vegyék”. A falutól nyolc-tíz kilométerre, a legelő közepén, kijelölt parkolóhelyekhez hasonlóan, úgynevezett kosarak állnak, melyekhez menetrendszerűen érkeznek a tehenek. Ismeri már valamennyi jószág a helyét, naponta kétszer is ott állnak türelmesen, míg gazdájuk megfeji őket.
Sanyi bácsi közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, és még naponta kijár a négy bivalyához. „Fiatal korom óta ezt csinálom, szüleim is gazdálkodtak. Nekem már csak ez jutott, majd unokáink másképp élnek. Nekem nehéz fejnem, Parkinson-kóros vagyok... – és hát ezt, ugye, nem tudom odaadni senkinek”– kacag. Kissé távolabb négy év körüli gyermek simogat egy hatalmas jószágot, de látszik rajta, gondolatai szárnyalnak. Nagyapja fel sem néz a fejésből, unokájával állok szóba:
– Nem segítesz nagyapádnak?
– Nem, láttam már elég fejést.
– És ha majd neked is ilyen teheneid lesznek?
– Nem lesznek.
– Miért? Mi szeretnél lenni, ha megnősz?
– Pilóta.

Mihály László


ÉVFORDULÓ


Megkoptak, megfáradtak az ötvenhatosok

A Veszprémben megjelenő Új Horizont című szépirodalmi folyóirat volt a marosvásárhelyi Látó Szépirodalmi Színpadának októberi vendége. A szerkesztőkkel eljött a lapban gyakran publikáló Juhász László író, szerkesztő, publicista, a Szabad Európa Rádió egykori szerkesztője, aki az ötvenhatos nyugati magyar emigráció reménytelenségéről, az ötvenhatosok megosztottságáról, a 301-es parcella körüli botrányokról, s a rádió magyar, egykoron népszerű műsorai hanganyagának sorsáról beszélt Magyarország nemzeti ünnepének, az ’56-os forradalom évfordulójának kapcsán Lokodi Imrének.

Egyszer mesélte, hogy a burgenlandi Fraknóban, közel a magyar határhoz, még a nyolcvanas években is azon gyötrődött, talán soha nem térhet haza Magyarországra. Akkor mégis miben reménykedett?

Mi, nyugati emigrációba kényszerültek, a kezdet kezdetén annyira naivak voltunk, hogy azt hittük, úgy, ahogy az ENSZ-erők kimentek a Szuezi-csatornához, hónapokon belül megérkeznek Magyarországra is, és mi megtorlás nélkül hazatérhetünk. A kezdeti derűlátás azonban hamarosan elszállt, és egyre inkább a kétkedés uralkodott el bennünk. Én, mint a Szabad Európa Rádió szerkesztője, nem reméltem, hogy munkánkkal hozzá tudunk járulni Magyarország felszabadulásához, ahhoz, hogy haladéktalanul kimenjenek az oroszok, és szabad parlamenti választásokat tartsanak, mert ez a hetvenes-nyolcvanas években egyszerűen elképzelhetetlen volt. Akkor, amikor a Nyugat beletörődött abba, hogy a Helsinkiben elért engedményekkel Kelet-Európában biztosítva lesznek az emberi jogok, hogy az emberek és az eszmék szabad áramlását biztosítják, akkor a legkomolyabb szovjetológus sem számíthatott arra, hogy 1989-ben megindul a talaj. (Ha valamit is sejtettem volna, nem veszek házat a burgenlandi Fraknón. Egyébként olyan meggondolásból vettem ott lakást magamnak, hogy ha majd nyugdíjas leszek, olyan történelmi területen éljek, ahol magyarok is élnek, magyar vár van a hátam mögött, ahonnan átlátok Sopronba.) Az egész hozzáállásunk, egész cselekedetünk arra utalt, hogy száműzöttségünkben véglegesen berendezkedtünk. Azt gondoltam, hogy sajnos nem csak én nem kerülhetek haza, de még abban is kételkedtem, hogy egyszer még eljöhet egy olyan korszak, amikor a fiaim hazatérhetnek őseik hazájába. Az volt a sors legnagyobb ajándéka, hogy nem úgy történt, ahogy vártuk. Persze reménykedni reménykedtünk, hogy a hazaiak sorsa egyre jobb lesz, több lesz a szabadság, nem csak Erdélybe, hanem Nyugatra is utazhatnak, de azt, hogy 1990 tavaszán szabad választások lesznek Magyarországon, még legmerészebb álmainkban sem remélhettük.

Amikor eljött a szabadság órája, gondolta volna-e, hogy a magyarországi ötvenhatos szervezetek sűrűn egymás pocskondiázásába fognak?

Sajnos, ez mindig így volt. Hogyha a Garibaldi-mozgalomra gondolunk, akkor ott is a hősökből egy idő után – talán a ’48-as vörös sipkások kivételével – eltűnt a régi szellem. Igaz, láttam én még olyan felvételeket, hogy 1908-ban, a hatvan éves évfordulón, még felvonultak kopott ruhában féllábú aggastyánok, no de hát ez ma már másként van. Magam is furcsának találom, hogy nincs egység az egykori forradalmárok között. Hogy ki áll az ötvenhatosok élén, Pongrácz Gergely vagy éppen más, az harmadrangú dolog, lényeg az, hogy hiteles személyek álljanak a szervezetek élén. A pesti srác az egy fogalom, az számomra szent dolog. Például olyanok vannak, hogy magyar vitézek lovagrendje, vagy magyar lovagok vitézi rendje... Kérem, az ötvenhatosok nem voltak lovagok, egyszerűen hősök voltak, s számomra a hősök sokkal többet érnek, mint bármiféle lovagok. Az ötvenhatos forradalom szent esemény, hogyha semmi más nem történt volna az életemben, csak az, akkor is azt mondanám, érdemes volt élni. Fájó, hogy devalválódnak, elértéktelenednek az eszmék és a hősök... Megkopnak, megfáradnak és külsőségekben próbálják fenntartani az eszmét. Nem megy...

És még nem szóltunk arról, hogy a 301-es parcella körül kifütyölik, nem engedik szóhoz jutni a megtorlás alatt halálraítélt Mécs Imrét...

Noha nem tartozom Mécs Imre pártjához, mindig is elítéltem az ilyen akciókat. Az egykori halálraítélt, akinek megkegyelmeztek ugyan, de hosszú évekig Kádár börtöneiben sínylődött, nem fütytyöt érdemel azoktól, akik esetleg ugyanazon a barikádon harcoltak ötvenhatban, mint ő... A hely méltóságát gyalázták meg. Ami történt, az kegyeletsértés, gyalázatos ilyesmit elkövetni.

Igaz, hogy az ötvenhatosok megosztottsága kihalásos alapon szűnik meg?

Nem tudom, nem vagyok benne egyetlen ötvenhatos szervezetben sem, nekem ötvenhattal „csak” szellemi-lelki kapcsolatom van. Persze engem is meghívtak egy bizonyos lovagrendbe, de azt mondtam, hogy az összeegyeztethetetlen elveimmel és az én ötvenhatos emlékeimmel. Nem lehet, hogy én egy olyan panoptikumba lépjek be, ami eltorzítása annak, amit számomra ötvenhat jelent.

Azt mondják, az ellentétek a nyugati magyar emigrációban is markánsan jelentkeztek...

Ennyire, ilyen élesen semmiképpen sem. Ott is volt ilyen-olyan szabadságharcos szövetség, Nyugaton is jelentkezett a jobboldali és baloldali emigráció közti kettősség, de nem volt annyira feltűnő, mint ma Magyarországon, ami a teljes megosztása az egykori ötvenhatosoknak.

Beszéljen a Barangolás a magyar múltban című műsoráról, mi lett a hanganyag sorsa, műsorainak van még nyoma valahol?

A Barangolás a magyar múltban heti adás volt, visszamenőleg a huszadik századot dolgoztam fel először, majd a tizennyolc-tizenkilenc és a tizenhetedik századot, eljutottam az 1600-as évekig. Miután eljöttem a rádiótól – nyolc évvel nyugdíjazásom előtt, teljesen békésen, de nem ok nélkül –, a főnököm a Barangolás a magyar múltban című adásom minden szalagját letöröltette. Ami ma a Széchenyi Könyvtárban van, az a néhány szalag, amit én adtam át, az töredéke annak, amit az évek során készítettem. És ez a legtöbb műsorral így van: a Tiszta forrással, a Lármafával...

És könnyed feledésbe küldték ötvenhat emlékét is?

Az ötvenhatos anyag hiánytalanul megvan, azért, mert azt ki kellett adni Bonnak, mivel annyi vád érte a Szabad Európa Rádiót. Az anyagot megkapta a Széchenyi Könyvtár is. Az anyag bizonyíték arra, hogy a rádió 1956-ban nem uszított. Hogy bíztatta, lelkesítette a forradalmárokat, az viszont igaz.

LAPUNK BARÁTAI


Barna Gergely kolozsvári előadó

A Riport átfogó, széles körű
információkat
tud nyújtani. Politikailag nem elkötelezett,
igyekszik
objektíven
tájékoztatni olvasóit közösségünk
legfontosabb eseményeiről.
Hiányosságokról is lehet beszélni:
tudtommal sok területre
nem jut el, például a Szilágyságban kevesen ismerik.
A formai szerkesztés és kivitelezés
minőségén még lenne mit javítani.


Zilahon születtem 1978-ban, a középiskolát a volt Ady Endre Líceumban végeztem. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem hallgatója vagyok, ebben a tanévben szándékozom befejezni mind szociológiai, mind pszichológiai tanulmányaimat. Már általános iskolás koromtól végeztem úgynevezett közéleti tevékenységet. A középiskolában elsősorban a Guguc nevű diáklap szerkesztésével foglalkoztam, majd Diáktanácsot alapítottunk. Jelenleg a Magyar Ifjúsági Értekezlet szakértői testületének vagyok a tagja, az idén főképp a 2. Miért Nyári Akadémia szakmai szervezésében vettem részt. 2000 elején kezdtem az RMDSZ-ben tevékenykedni, a helyhatósági választások kampányát szerveztük Zilahon, majd a parlamenti választásokkor az országos ifjúsági kampány szervezésében segédkeztem. Másfél éves önkéntes tevékenység után alkalmaztak az Ügyvezető Elnökségen, jelenleg a Területi Szervezetekért Felelős Főosztályon dolgozom. Elsősorban adatbázisok készítése és frissítése, elemzések végzése, illetve a közelgő választásokra való felkészülés tervezése tartozik feladataim közé. Mindig is szerettem volna a közösségért dolgozni, most azt látom, hogy nehezebb, mint kívülről gondolja az ember. Azok közé tartozom, aki úgy érzik, hogy itthon van jövőnk, az, hogy kisebbségben vagyunk, csupán többletkihívás, amelynek érdemes megfelelni. A jövőnk nem más, mint amit mi építünk, közösen, lépésről lépésre.

(c) Riport Kiadó Kft. 2009. Minden jog fenntartva
tel: +(4)0359/467–121, fax: +(4)0359/467–122    e-mail: riport@riport.ro